Tudnatok segiteni a haziban?

Ady Endre: Párisban járt az Ősz (elemzés)

A Párisban járt az Ősz című vers 1906 augusztusában keletkezett Párizsban, s az 1907-es Vér és arany című kötet A Halál rokona című első ciklusában kapott helyet. Ez az egyik legismertebb és legszebb költemény Ady halál-motívumot tartalmazó versei közül.

A költő még csak 29 éves volt, amikor ezt a verset írtra. Messze járt még az öregkortól, mégis sokat foglalkozott a halál gondolatával, mert egy súlyos betegség gyötörte.

Tisztában volt azzal, hogy az életmódja nem más, mint lassú öngyilkosság: önpusztító, egészségtelen életet élt. Olcsó szállodákban lakott, nappal aludt (erős altatószerek, általában veronál segítségével), éjszaka pedig baráti társaságban járta a várost és mulatozott. Rengeteg alkoholt fogyasztott és felelőtlen testi kapcsolatokba bonyolódott (ami miatt nemi betegséget is kapott).

Egészsége fokozatosan romlott, és időnként megrémült a saját leépülésétől, ezért sokat foglalkoztatta a halál gondolata. Állandóan lehangolt és rosszkedvű is volt, mert folyton úgy érezte, a halál a nyomában jár, és ez arra késztette, hogy még felfokozottabb életet éljen.

Ugyanakkor Adynál a Halál nem ijesztő rémként jelenik meg, hanem mint jó barát, aki állandó társa, „rokona” a költőnek.

A halálnak ez a pozitív szemlélete nemcsak Adyra jellemző: a kor szecessziós felfogása szerint az igazi Művész érzékeny lelkű, túlfinomult idegzetű ember, akinek természetes állapota a betegség, a testi gyengeség. A jó erőnlét és az egészség közönséges dolognak számított egy költő részéről, csaknem szégyellni való dolog volt. A halálra pedig úgy tekintettek, mint menedékre, ahol a gyenge idegzetű, fáradt, beteg, menekülni vágyó művész otthonra lelhet.

Adyt is állandóan kísértette az a gondolat, hogy az élet csak ideiglenes dolog, és hogy a halál közel van.

A Párisban járt az Ősz című versét visszaemlékezések szerint a fénylő, játékos párizsi nyár ihlette. Boldog, gondtalan hónapok voltak ezek a költő számára, és mégis lappangott a felszín alatt valami szomorúság. Nagy hőség volt Párizsban azon a nyáron, de olykor jött egy-egy esős nap, és állítólag egy ilyen esős napon, a Bois fái közt kocsikázva, a Szent Mihály út közelében született meg Ady fejében az ötlet.

Szent Mihály útja egyébként inkább köznapi, mint különleges része volt a városnak: diákok, kis kávéházak és könyvkereskedések voltak ott. Ady szemében mégis Párizs legfénylőbb útja lett, amely az ünnep, a béke hangulatát árasztja.

A költő végül egy közeli kávéház teraszán írta meg a verset, egyik leghangsúlyozottabban párizsi költeményét. 1906 nyarán a francia főváros a megváltás ígéretét jelentette neki, otthonának érezte.

Ám a Párisban járt az Ősz nemcsak keletkezési helye alapján Párizs-vers, hanem költői szempontból is. A címben is szerepel a város neve, a szövegben pedig két jellegzetes konkrétuma, a Szajna és a Szent Mihály útja.

De akármilyen varázsos színekkel festi is meg Párizst Ady, a vers mélyén érződik a céltalanság, a reménytelenség. Valójában Párizs sem lehetett igazi menedék a számára, hiszen ide is beszökött az Ősz, csak azért, hogy őt szembesítse a halál biztos tudatával.

A Párisban járt az Ősz műfaja dal, méghozzá a verlaine-i chanson egyik legszebb magyar nyelvű változata. A dalműfaj arról ismeretes, hogy a költők legszemélyesebb érzéseiket fejezik ki benne, így Ady is a halállal kapcsolatos érzéseit fogalmazza meg.

A vers hangvétele melankolikus, visszafogott. Hangulatilag emlékeztet a Páris, az én Bakonyom című versre: a költő „az átesztétizált halál önmagát elengedő, fáradt, lemondó hangulataiba vágyott elveszni”, írja Király István. A költemény egyszerre elégikus, idilli és tragikus is.

A Párisban járt az Ősz típusa élet-halál-vers, amit A Halál rokona című ciklusba való besorolása is sugall. Témája a halál eljövetelének váratlan megsejtése.

Ady halál-versei alapjában véve misztikus versek, melyekben a költő gondolati úton tesz erőfeszítéseket a halállal való megbékélés érdekében, s próbálja megérteni az élet misztériumát is.

A Párisban járt az Ősz alapmotívumai: az elmúlás, Párizs metonímiái (Szajna, Szent Mihály útja)

Kifejezőeszközei: gemináció, alliteráció, halmozás, ellentét, elhallgatás, szimbólum, megszemélyesítés, szinesztézia.

Címe városi tájverset ígér, ezt a várakozásunkat azonban a vers megcáfolja, hiszen az évszak vagy a város leírása helyett a költemény a személyes elmúlás tudatát fogalmazza meg.

A cím tartalmaz egy szimbólumot, amelyet nagy kezdőbetűvel írt Ady. Az Ősz mint évszak az elmúlást jelképezi, Adynál a Halál szimbóluma.

A vershelyzet szerint a lírai én a Szent Mihály útján sétál a Szajna felé, amikor jön egy kisebb szellő, amely száraz faleveleket sodor le a fákról. A lehulló levelek az őszt és az elmúlást jutatják eszébe a beszélőnek, saját halálának előjelét látja bennük.

A vers retorikai felépítettsége: bevezetés (1. versszak) – elbeszélés (2-3. versszak) – lezárás (4. versszak)

Szerkezetileg 4 egységre tagolható.

Az 1. egység (1. versszak) a vershelyzet megteremtése. A lírai én a strófa utolsó sorában jelenik meg, sajátos helyzetben. Ady a sejtelem váratlanságát, és az annak való kiszolgáltatottságot akarja érzékeltetni, ezért megfordítja a találkozni igével kapcsolatban használt hagyományos tematikus szerepeket: nem a lírai én találkozik valakivel, hanem vele találkoznak („S találkozott velem”).

A 2. egység (2. versszak) az első egység előzménye: a lírai én találkozás előtti lelkiállapotát ismerjük meg belőle. A strófa fő funkciója a haláltudat megjelenésének késleltetése. Az első három múlt időben játszódó elbeszélő jellegű sor előkészíti az utolsót, ami jelen idejű: „Arról, hogy meghalok”. Ez a kijelentés a halandóság tudatának kimondható változata a műben.

A 3. egység (3. versszak) az első strófában beígért változás leírása, a mű csúcspontja. A lírai én az előző strófával szemben, ahol ő a művész, itt a befogadó passzív szerepére kényszerül: neki kell az Őszt hallgatnia.

A 4. egység (4. versszak) a két szálon futó „cselekmény” lezárása. A megszemélyesített Ősz „kacagva szaladt” el, azaz a találkozás véget ér, a lírai én tudatában pedig meg nem nevezhető, el nem mondható változás áll be.

Hangulatilag két részre osztható a vers. Az első két versszakban lágyság, halkság, béke és nyugalom uralkodik; a mozdulatok nesztelenek, elomlók, simulók (pl. „szökött”, „suhant” az Ősz), a szófajok közül pedig a melléknevek vannak többségben (hetet találunk).

A második két versszakban viszont megbomlik az egyensúly: a vers hangulatilag zaklatottabbá, zajosabbá, idegesebbé, felkavartabbá válik. Itt nem halkság, hanem nyugtalanság uralkodik, a hangok zenéje is vibrálóbb, érdesebb (mert sok a zöngétlen hang), a ritmus is zihálóbb.

Tartalmilag a sietős, hirtelen mozdulatok és lármás indulatok jellemzők (pl. a Nyár „hőkölt”, az Ősz „szaladt”, a levelek „röpködtek”). A cezúra szabálytalanná válik, a szófajok közül pedig az igék vannak többségben (az igenevekkel együtt tizenegyet találunk).

A két rész közötti hangulati eltérést az elemzők azzal szokták indokolni, hogy a halál gondolata hirtelen belehasít a lírai énbe, amikor utoléri az Ősz.

Pedig a halál gondolata már az első két strófában is jelen van: az ottani lágyság, csönd és béke légkörére is a halál árnyéka vetül. Tehát nem élet és halál, hanem kétféle halál áll szemben egymással: az első részben az elmúlásnak még fénye, ragyogása van, a második részben már csak baljós tragikuma.

A vers időkezelése visszatekintő (ami szokatlan Adynál, aki általában nem emlékezik, hanem cselekszik, megél, azaz jelen időben beszél). A Párisban járt az Ősz azonban múlt idővel indul (tegnap szökött be az Ősz Párizsba) és jelen idővel ér véget („én tudom csupán”). A Szent Mihály útján történt eseményt tehát emlékként idézi fel a beszélő.

Adynak azért volt szüksége a múlt időre, hogy a hangulati eltérés ellenére ne legyen szerkezeti törés a versben. A két ellentétes előjelű rész, az idill és a tragédia meg kellett férjen egymással egyazon versben.

A múltból a jelenbe haladó időkezelést ezenkívül tartalmi okok tették szükségessé: kétféle értékrendet kellett kifejezni. Az egyik az átesztétizált halál, amelyről „füstös, furcsa, bús, bíbor” dalok szólnak, a másik pedig a tragikus halál, amelynek az értelmetlensége döbbenetet vált ki.

A megszemélyesített Ősz, azaz a Halál úgy jelenik meg, mint egy vásott kölyök, aki azt a csínyt eszelte ki, hogy beszökik Párizsba a nyár közepén. Ez nem a szokásos komor ábrázolása a halálnak, hanem egy könnyed, már-már idilli kép, amely játékossá teszi a vers első felét. Ez azonban hamar tragikumba fordul.

A nyárban egy percig időzik csupán az Ősz, mégis olyan döbbenetet vált ki, ami rányomja bélyegét a vers hangulatára. A mű nem a kezdeti játékos, elomló hangulattal zárul, hiszen a lírai én bizonyosságot szerez arról, hogy meghal. Ez a haláltudat tudatosítja az emberi élet végzetes komolyságát is.

A Párisban járt az Ősz félrímes, négysoros, négy versszakos költemény, verselése kevert: időmértékes és ütemhangsúlyos sorokat is tartalmaz. Előbbiek főleg jambikusak, utóbbiak között pedig Ady-tízesek szerepelnek gyakran. (Az Ady-tízes tíz szótagos sorokat jelent, amelyek két 5 szótagos ütemre osztanak, azok pedig tovább oszlanak két 3/2 szótagos kis ütemre.)

Nézzük meg a verset részletesebben!

A vers egy olyan esemény felidézésével indul, ami tegnap történt, tehát a megszólalás időpontjában már csak emlék. A nyitó versszak tehát múlt idejű.

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Már az első strófában megjelenik a halálsejtelem, de egyelőre még csak leheletfinoman, alig érezhetően. A nyár kellős közepén, a hőség és kánikula közepette megjelenik az Ősz, amely csak „beszökött” Párizsba, hiszen nyilván semmi keresnivalója ott olyankor, amikor a naptár szerint nyár van. Tehát titokban érkezik és nesztelenül, észrevétlenül suhan célja felé.

Ez a különlegesnek számító esemény, hogy az Ősz belopja magát oda, ahol nem kéne lennie, jelzi, hogy valójában nem az évszakról beszélünk. Az Ősz egy megszemélyesítés: a halál, az elmúlás szimbóluma. Tehát valójában a Halál lopta be magát Párizsba azért, hogy találkozzon a lírai énnel.

A második sor megjelöli a konkrét helyszínt is: a Szent Mihály útja Párizs híres sugárútja, a Latin negyedben levő Boulevard Saint-Michel, melynek nevét Ady magyarra fordítva szerepelteti a versben.

Szándékos lehet a kultikus párizsi utcanév magyar nyelvű szerepeltetése. Valójában a Boulevard Saint-Michel Szent Mihály körútnak fordítandó, Ady magyarítása egyrészt egyetemesebb, másrészt idézi a „Szent Mihály lova” kifejezést, amely népnyelven a koporsót hordozó saroglyát jelenti. A néphagyományban pedig Szent Mihály segíti át a haldoklók lelkét a földi világból a túlvilágra.

A kánikula, a nyári forróság az élet örömeit jelképezi, így ellensúlyozza a halál által kiváltott érzéseket. Párizs jelenléte, a forgalmas Szent Mihály útja is ezt a szerepet töltik be. (Ne feledjük, 1906-ban Ady mintegy menedéket keresett a francia fővárosban az őt itthon érő támadások elől.)

A „halk lombok” azt fejezi ki, hogy egyetlen falevél se rezdült meg, és ez is arra utal, hogy az Ősz titokban érkezik, lopakodva, mert nem akarja, hogy észrevegyék. A „beszökött” és a „suhant” ige is lebegő könnyedséget érzékeltet.

Hasonló a hangulata a következő strófa „ballagtam” szavának is: nyugalmat, tűnődést, merengést sugall.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Már-már idillikus lelkiállapotban van a lírai én, ezt sugallják a halmozott értelmező jelzők: „füstösek, furcsák, búsak, bíborak”. Az erős szinesztézia és a megszépítő alliterációk („füstösek, furcsák”, „búsak, bíborak”) kihangsúlyozzák a beszélő különleges lelkiállapotát. Az ilyen pillanatokban születik az ihlet.

A „rőzse-dalok” kép elsősorban színeket és hangokat asszociál: a bíborszínű lángot, amellyel a rőzse ég és a halk pattogó hangot, ahogy az elhamvadó fa serceg a tűzben. A költő teste-lelke is így emésztődik fel a betegségben.

Önmagában még nem tragikus esemény az, hogy a beszélő találkozik az Ősszel, és hogy megsejti a saját halálát. Ezeket a dalokat, amelyek arról szólnak, hogy meg fog halni, csak a halállal való kacérkodás teszi bússá. Ahogy oly sok költeményében, Ady itt is komázik a halállal.

A vers második felében válik tragikus élménnyé az Ősszel való találkozás, minthogy az Ősz valami olyat súg a lírai énnek, amibe Szent Mihály útja beleremeg:

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

A halál tehát utoléri a beszélőt és súg neki valamit, amitől a lombok jajongani, nyögni kezdenek és a fákról száraz, zörgő falevelek hullnak az útra. A halott levelek zizegésének hangját Ady két hangutánzó szóval („züm, züm”) adja vissza.

Az „Elért az Ősz és súgott valamit” mondatban sűrítve benne van a vers lényege. Az „elért” szó a lírai én üldözöttségére és a kapcsolatban betöltött passzív szerepére utal; a „súgott valamit” arra, hogy az információ, amiért az Őszben megszemélyesített tartalom üldözi, csak neki szól.

A környezet itt válik a lírai én belső folyamatait tükröző díszletté, hiszen a közölt titokba „Szent Mihály útja beleremegett”.

Itt a vers hangulata is változik: izgatottá, remegővé, titokzatossá válik. Nem tudjuk, mit súgott az Ősz a lírai énnek, de azt látjuk, hogy az idill tragédiába fordul, és az eddig melankolikus hangulatú lírai hős lelki békéje elvész: most megdöbbenést érez. Rémülete kivetítődik a tájra, a külvilágra, a környezetre, így az utolsó két strófát a pusztulás baljós hangulata uralja.