Mi a története ennek a könyvnek? : Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája -Gabriel García Márquez (Sürgős)

Nézd meg a filmet vagy olvass róla elemzést. Én mindig ezt csináltam, ha valami kötelezőt nem akartam elolvasni. :D

[link]

Az elbeszélő ugyanis maga az író, aki húsz év elteltével tér vissza abba a kolumbiai kisvárosba, ahol ifjúkorát töltötte. A városka életét alapvetően átalakította az a tragédia,6 amelynek eseményeit utólag igyekszik feltárni, s megmagyarázni az író, aki egyébként maga is az események egyik – jóllehet csupán „mellék-” – szereplője volt. A mű öt fejezetének mindegyike más-más szempontból meséli el a drámát, mindegyik fejezet időben előre-hátra ugrálva térképezi fel az eseményeket, bár mindegyik rész a történet tragikus csúcspontjával, Santiago Nasar meggyilkolásával zárul. A történet egésze, az események gyakran párhuzamosan futó szálai tehát csupán az öt elbeszélés – amelyek maguk is a legkülönbözőbb tanúk és cselekvők visszaemlékezéseiből, „tanúvallomásaiból” kerekednek ki – egymásra vetítéséből állítható össze, gyakran nem kis nehézségek árán.

A Krónika történetének középpontjában egy becsületbeli ügy áll, amely az 1930-as években játszódik.7 A kisvárosba egy fiatalember érkezik − Bayardo San Román −, akiről néhány hónap múlva kiderül, hogy tulajdonképpen feleséget keres magának. Végül egy elszegényedett család8 legkisebb lányát, Angela Vicariót szemeli ki magának,9 aki a család nyomására elfogadja kérőjét. A hosszas előkészületek után megrendezett menyegző szinte karneváli ünnepséggé növekszik, amelyen a városka egész lakossága részt vesz, s homályba borítja még a következő napi püspöki látogatást is. A nászéjszakán azonban Bayardo felfedezi, hogy Angela már nem szűz, s hajnalban visszaviszi szüleihez. A lány két ikertestvére a becsület helyreállítása végett elhatározza, hogy megölik húguk szüzességének elrablóját. A megfélemlített Angela bátyjai unszolására10 Santiago Nasart, egy, az arab bevándorlók csoportjába tartozó gazdag fiatalembert nevezi meg „bűnösként”. Az ikrek − akik maguk is gyerekkoruk óta ismerik Santiagót − mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen vérrel lemosniuk a család becsületén esett sérelmet. Vasárnap reggel a városka főterén, a hajón érkező püspök üdvözlésére siető tömeg forgatagában fűnek-fának elmesélik, hogy mire készülnek. Mire a püspök elhajózik, Santiagón kívül jószerint már mindenki értesül az ikrek tervéről, a gyilkosságot azonban − gyűlölet, hanyagság, gyávaság, közömbösség és a véletlenek összejátszása miatt − mégsem akadályozza meg senki. A tragédiát követően az ikreket, akik önként feladják magukat, három év vizsgálati fogság letöltése után a bíróság felmenti. A Vicario család már a tragédia másnapján elhagyja a várost, majd néhány nap múlva a szégyentől a részegségbe menekülő Bayardót is elviszik rokonai. Angela Vicario, akit tulajdonképpen hozzákényszerítettek kérőjéhez, a tragédia nyomán ébred rá, hogy beleszeretett Bayardóba, és húsz esztendőn keresztül írja reménytelen szerelmes leveleit férjének, aki végül mégis visszatér hozzá.

A gyilkosságot megelőző néhány óra eseményeinek rekonstruálása valóban izgalmas feladat a hallgatók számára, hiszen tucatnyi szereplő és szemtanú „vallomásából” kell kirakosgatni a tényállást, s a szemináriumon még képzeletbeli térképeket is rajzolunk, hogy a szereplők mozgását jobban áttekinthessük. A legfontosabb tanulság a hallgatók számára azonban az a felismerés, hogy a fáradságos munkával összeállított kép bizonytalan, homályos és ellentmondásos: mindenki mást látott, másképpen emlékezik ugyanarra az eseményre. Még az olyan jelentéktelen részletekben sincs összhang, hogy a végzetes vasárnap reggelen sütött-e a nap, vagy éppen esett az eső. A legnagyobb bizonytalanság azonban éppen a legfontosabb kérdésben mutatkozik: vajon tényleg Santiago Nasar volt-e Angela Vicario szüzességének elrablója?11 García Márquez a Krónikában mesteri módon mutatja meg az „objektív” valóság megragadásának lehetetlenségét, és a jogi tényállás megállapításában rejlő inherens bizonytalanságot.12

Ezzel érkezünk el a szövegen belüli értelmezés másik érdekfeszítő problémacsoportjához, a felelősség vizsgálatának kérdéseihez, amely egyúttal módot ad a tucatnyi szereplő jellemének elemzésére is, cselekedeteik motívumának feltárására.13

Vajon mennyire hibáztatható Plácida Li-nero − Santiago Nasar anyja −, aki a gyilkosság előtti pillanatokban − abban a hiszemben, hogy fia már biztonságban van − maga rakta fel a keresztvasat a ház kapujára, elzárva a menekülés lehetőségét fia elől? S aki csak azért hibáztatta magát hátralévő életében, mert nem sikerült megfejtenie Santiago veszedelmet jelző előző napi álmát. Victoria Guzmán − Santiagóék szakácsnője −, aki Santiago Nasar apjának ágyasa volt, s ettől a sorstól féltette lányát, Égi Virágszálat, akire Santiago már szemet vetett, s amiért szívből gyűlölte a fiatalembert. Victoria Guzmán az elsők között értesült az ikrek tervéről, de szándékosan elmulasztotta figyelmeztetni erre Santiago Nasart. Égi Virágszál, aki kamaszlány létére félelemből cselekedett ugyanígy, és a gyilkosság előtti percekben azt képzelte, hogy Santiago bejön a házba, s felmegy az emeleti szobájába − holott még kint a téren menekült gyilkosai elől. Clotilde Armenta, a tejesasszony, aki az üzenetet küldte Santiago Nasarék házába, s aki megpróbálta leitatni az ikreket, s rávette őket, hogy elmulasszák a tervük végrehajtására kínálkozó első alkalmat: irgalmazzanak a püspök köszöntésére siető Santiagónak. Lázaro Aponte ezredes, a falu elöljárója, aki nem vette komolyan az ikrek fenyegetőzését, s beérte annyival, hogy a püspök elé menet elkobozta késüket, ahelyett hogy őrizetbe vette volna őket. Carmen Amador atya, aki szintén az elsők között szerzett tudomást a készülő gyilkosságról, de csak a püspöki látogatással volt hajlandó foglalkozni. Cristo Beyoda − Santiago Nasar kebelbarátja −, aki értesülve a Santiagót fenyegető veszélyről, beosont Santiago Nasar szobájába, magához vette Santiago pisztolyát, de az utolsó pillanatban a félelem megakadályozta abban, hogy barátja segítségére siessen. Akárcsak Santiago másik barátja, Indalecio Pardo, akiről pedig az ikrek is úgy vélték, hogy a legalkalmasabb személy arra, hogy figyelmeztesse Santiagót, és megakadályozza a tragédiát. Vagy Nahir Miguel − Santiago Nasar jegyesének az apja −, aki ugyan felajánlotta Santiago Nasarnak, hogy maradjon a biztonságot jelentő házukban, de mégsem akadályozta meg, hogy Santiago a vesztébe rohanjon.

Rátérve a dráma főszereplőire, vajon ártatlannak tekinthető-e Angela Vicario, aki elhallgatta szüzessége elvesztését családja és jegyese előtt, s aki arra készült, hogy becsapja jövendőbelijét a nászéjszakán? Nem lehetséges-e, hogy csupán azért nevezte meg csábítójaként Santiago Nasart, hogy leplezze lánykori szeretőjét, s mert abban bízott, hogy testvérei nem mernek majd bosszút állni egy vagyonos, magasabb társadalmi helyzetben lévő személyen, mint arra a történet más szereplői is célozgattak?

Valóban Bayardo San Román volt-e az ügy „igazi áldozata”, ahogy azt a városka lakói mondogatták később? Tényleg nem volt számára más megoldás, mint visszavinnie Angelát a szülői házba, mint egy hibás árut az eladónak? Holott tudhatta, hogy ha más életét nem is, de Angeláét bizonyosan örökre tönkreteszi ezzel.

Beszélhetünk-e az áldozat közrehatásáról Santiago Nasar esetében? Mint arra utaltunk, tényszerűen nem lehet eldönteni, hogy valóban ő csábította-e el Angela Vicariót. Számos részletből úgy tűnik, hogy Santiagót sohasem vonzotta különösebben Angela Vicario. Maga az elbeszélő is inkább Santiago ártatlanságának elfogadása felé hajlik, sőt még bizonyos művészi eszközökkel is hangsúlyozza ezt a szerző: Santiago mindig fehér lenvászon ruhában jár, és a gyilkosok által okozott sebek leírása Krisztus stigmáit idézik. Másfelől viszont, amit Santiago Nasar jelleméről megtudunk, az bizonyos fokig magyarázza, hogy az ikrek miért fogadták el kétely nélkül húguktól az ő nevét. Santiago Nasar a családok közötti megállapodással Flora Miguelt jegyezte el, akihez nem fűzték különösebben erős érzelmek, nem úgy a helyi bordély tulajdonosnőjéhez, María Alejandrina Cervanteshez, akivel viharos szerelmi viszonya volt. Egyébként pedig köztudomású volt róla, hogy − akárcsak az apja − ő is „afféle tyúkleső karvaly volt”, aki „ahány kóbor cselédlány csak felbukkant a hegyekben, mindet lekapta a lábáról”.

Végezetül, valóban ártatlanok voltak-e Santiago Nasar gyilkosai, Pedro és Pablo Vicario? Az ikrek egy percig sem kételkedtek abban, hogy valóban Santiago becstelenítette meg húgukat, s hogy saját kezükbe kell venniük az igazságszolgáltatást, bár mindent megtettek azért, hogy erre ne kerüljön sor. Mindenesetre a regénybeli bíróság ártatlannak nyilvánította őket.

Az író a felelősség megállapítása körüli nyugtalanító bizonytalanságot azzal is fokozza, hogy egymással ellentétes hatású művészi eszközöket használ. Egyfelől azt sugallja, a dráma „sorsszerű” volt − megtörtént, aminek meg kellett történnie −, vagyis tulajdonképpen személyesen senki sem felelős az eseményekért. Másfelől azonban a közösség egészének felelősségét kifejező allegóriát és elszórt utalásokat fűz a szövegbe.

A hallgatókat általában megragadja a felelősség problémája, s a szemináriumi dolgozatok legalább fele boncolgatja ezt a kérdést. Általánosnak mondható az egyetértés abban, hogy a diákok nem tartják helyesnek az ikrek bíróság általi felmentését, noha olvastam olyan dolgozatokat is, amelyek szerzői kifejezetten szimpatizáltak a Vicario-testvérekkel: szerintük egyedül ők viselkedtek tisztességesen, mikor tartották magukat a közösség íratlan becsületkódexéhez, s amellett mindent megtettek, hogy ne kerüljön sor a véres megtorlásra. Szintén egyetértés mutatkozik abban is, hogy a hallgatók vétkes gondatlanságot látnak a falu vezetőinek − Aponte ezredes és Amador atya − magatartásában. Az általános vélekedés szerint elsősorban nekik kellett volna határozott közbelépésükkel megakadályozni a tragikus fejleményeket.

Ehhez képest meglehetős bizonytalanság tapasztalható a diákok körében a közösség mint egész felelősségének kérdésében. A „senki sem felelős” (a közösség vezetőin kívül), illetve a „mindenki felelős” alternatívájában elég bizonytalanul foglalnak állást a hallgatók. Az előbbi válasz mellett érvelve kiemelik, hogy a szerelmi ügyek a magánszférába tartoznak, és a gyilkosság tulajdonképpen egy sor véletlen összejátszásának köszönhetően következett be, míg az utóbbi álláspontot elfoglalók azzal érvelnek, hogy a falu lakói vétkes nemtörődömséggel hagyták bekövetkezni a tragédiát. Viszonylag sok hallgató jut el azonban e két végletes és ellentmondó alternatíva mérlegelése nyomán a szereplők viselkedését meghatározó értékrend vizsgálatához.

De mit tudhatunk meg a műből erről az értékrendről? Első pillantásra úgy tűnik, teljesen homogén abban az értelemben, hogy a közösség egésze osztja, sőt, még az állami jog is elismeri. A városka lakossága társadalmilag nem túlságosan differenciált: a vagyoni különbségek nem akkorák, hogy a jómódúak elzárkózhatnának a szegényektől, és a többségtől viszonylag elkülönülő arab bevándorlók katolikus hitre tért leszármazottjainak csoportja is − melybe Santiago Nasar is tartozik − beilleszkedett a közösségbe.

Közelebbről vizsgálva persze felfedezhető, hogy a vagyonosokra azért „mégsem annyira” érvényesek az általános szabályok. Jól mutatja ezt, hogy többen úgy gondolták, Angela Vicario éppen abban a reményben mondta Santiago Nasar nevét fivéreinek, hogy azok nem mernek kezet emelni egy gazdag emberre. Másfelől a Vicario testvérek pedig talán éppen azért ragaszkodtak olyan vehemensen az íratlan becsületkódexhez, mert egy valamikor jobb napokat látott, de elszegényedett család sarjai voltak.

Az értékrend legnyilvánvalóbb belső ellentmondása azonban a férfi–nő viszonylatok egyenlőtlensége, ami a társadalmi érintkezés, a párválasztás és a családi élet minden terén megnyilvánul. Egy patriarchális,14 macsó,15 képmutató16 és álszent17 értékrend határozza meg a szereplők viselkedését, s így az egész történet tulajdonképpen ennek az értékrendnek a belső ellentmondásosságát dramatizálja. E probléma részletes elemzése azonban már átvezet minket az értelmezés következő, a fentiekben rekontextualizációnak nevezett fázisába, hiszen a regényben megjelenő értékrend értékelése elválaszthatatlan a mű számunkra való jelentésének megragadásától.