Nénike:-Hogy vagy, tanulsz még? Én:-Xy egyetemre járok. N:-Orvosira? É:-WTF?

Ez a párbeszéd tavaly zajlott le mindenszentekkor a temetőben egy olyan ismerőssel, aki körülbelül kisgyerekkorom óta nem látott. Miután anyukámmal tisztázták, hogy mekkora voltam még akkor, meg ilyen szokásos körök, ez következett. Azóta is eszembe szokott jutni, hogy mégis mit gondolt, csak az orvosi az igazi egyetem. (Az egyetem neve nem Semmelweis vagy olyasmi, ami utalna arra, hogy orvosira kellene ott járni.)

Néha eléggé tud zavarni, hogy semminek nincs társadalmi elismertsége, és olyankor eszembe jut. Mindig is foglalkoztatott mindennel kapcsolatban, hogy miként gondolkodhatnak mások, és elkeserítő, hogy irigységből vagy tudatlanságból fakadóan lenéznek másokat. Csak hebegtem-habogtam, hogy neem, nem orvosira. Nincs amúgy orvos a családban, sosem voltam egy bioszos ember, tehát nem hallhatott rólam ilyet. Nem is ez az egy eset a bosszantó, hanem az, hogy az egyetemista az orvosis és mérnök kivételével a léhűtő szinonimájává vált.

Olyanokkal hagyjatok, hogy az beteges, hogy ennyi idő után ezzel foglalkozom, menjek orvoshoz, és biztos csak unatkozom. Máskor is zavar ez a lenézés dolog, csak év közben nincs időm kiírni a kérdést, meg nézegetni a válaszokat.