Ballagási beszédeket hol találok a neten és ballagási énekeket?

Kedves Diáktársaim!

Vegyes érzelmek vannak most mindannyiunkban. Egyszerre érzünk örömöt, boldogságot, fájdalmas búcsúzást, szomorúságot.

Olyan érzés ez, mint, amikor a számomra legkedvesebb könyvet olvasom. Minden fejezet új, s izgalmakkal tel, s az utolsó lapra érve megelégedéssel tölt el, hogy befejeztem, viszont elkeserítő, hogy a regény, melyet nagy odaadással olvastam véget ért.

Lehetőség ugyan egy új történet elolvasására, mely lehet, hogy sokkal élvezetesebb, mint az előző, de mégis más, hiszen fogalmam sincs arról, mire számíthatok.

Vajon olyan izgalmas lesz, s kalandokkal teli, mint az előző?

Kik lesznek azok a szereplők, akik közel állnak majd a szívemhez?

Amikor elkezditek a felnőttek életét élni, lezárjátok az előzőt, melynek sorai néha mosolyra, nevetésre fakasztanak, néha sírásra késztetnek.

Nem tudhatjátok, hogy milyen lesz a cselekmény, s mi vár rátok, de egy biztos: el kell kezdenetek, s a fantáziátoknak, csak a képzeletetek szabhat határokat.

Úgy kell élnetek, hogy ez a könyv is tele legyen boldog pillanatokkal, s küzdenetek kell azért, hogy a lehető legizgalmasabb legyen, nagyratörő vágyakkal, melyek megvalósulni látszanak.

Olyan szereplőket választani, akik megbízhatóak, s segítenek az írásban. Bizonyára lesznek hátráltató okok, esetleg személyek, s úgy érzitek majd, nincs értelme folytatni, de ekkor gondoljatok az első könyvre.

Nehéz volt az is, mégis elkészítettétek.

Kívánom nektek, hogy a lehető legsikeresebb felnőttekké váljatok. A jövőtök úgy alakuljon, ahogy terveztétek.

S ne feledjétek, hogy mindez csak rajtatok múlik. Ha van elég kitartásotok, akaraterőtök, bármit elérhettek.

Tisztelt polgármester úr, kedves ballagó társaim, tanáraink, szüleink, nagyszüleink, kedves egybegyűltek!

Jó reggelt, Fehérvár!

Megérkeztünk, együtt vagyunk. Ti nem látjátok, de én innen olyan sok arcot látok, és ebből annyi ismerőst, amennyit így együtt még soha. Bár innen, főleg így, kicsit meghatódva, még nehezebb felismerni őket, mint egy koncerten, a színpad előtti homályban, mint egy iskolai bulin, amikre – most már bevallhatjuk, sokan lógtunk be. De ne mondjuk el, mikor, hova. Adjunk lehetőséget az alattunk levőknek is!

Viszont azt hiszem, felismerek sok ismerőst: Varró Gergőt, a Vasváriból, Orbán Klaudiát a Lánczosból, Kovács Viktort a Szent Istvánból Hajdu Mártit, a Ciszterciből,… Simon Petit, Páli Csabit a Kodolányiból, … Szabó Marcsit, Jahola Etelkát a Tópartiból, Polgár Zolit, a Telekiből… és még sokan vagytok. Mind olyanok, akikre büszke vagyok, akikkel megtiszteltetés itt lenni, együtt. Sokan. Van, akivel különböző iskolák padjait koptattuk, van, akivel együtt zenéltünk, gitároztunk, csellóztunk vagy zongoráztunk, együtt mentünk a FEZEN-re, a Szigetre, vagy együtt fociztunk, kosaraztunk, szurkoltunk az Alba Volánnak a hokimeccseken. Jól nézzük meg egymást! Így, együtt, most látjuk egymást utoljára.

Melyikünk gondolta volna hat évesen, a legkisebbekként hogy idáig jutunk? Vagy, hogy idáig fajul a helyzet: mire a rég várt nap, az iskola vége eljön, lassan már hiányzik…? Valljuk be. Van, ami visszahozhatatlanul mögöttünk marad. Mert végtére is, ez a sok osztály, sok iskola, valahogy mégis összetartozik. Miért? Úgy éreztük az évek folyamán sokan, hogy a világ változik. Nem? Hogy a kicsik egyre kisebbek, az újak egyre gyerekesebbek… de a világ nem változik, csak mi magunk. Az iskolánkban alattunk is vannak, voltak előttünk is. Sokan szüleinket, testvéreinket, családunkat követtük a padokban. Ami változik és fejlődik, azok mi vagyunk. Talán felnőttünk, talán nem. De számomra az iskolám, ez a város, ez a sok barát, ez a sok hely, olyan, mint egy nagy teásfilter, és mi vagyunk a tiszta vízcseppek, amik belehullanak és mikor továbbhullunk, valami többet, valami színt, valami aromát, a levél ízét visszük magunkkal.

Tudom, mire gondolunk sokan. Nem lesz több szünetbeli nevetés, nem lesz óráról lógás a büfében, futásfelmérés alatti megbújás a bokrok mögött, nincs több közös szombat este, és „Az életben nincs már több móka.” Amit megkaphattunk, megkaptuk. Mi vagyunk, voltunk az összes fehérvári diák példaképe, akik a focipályák, az informatika termek, a színpadok legnagyobbjai. Nem is olyan sokára, újból a legkisebbek leszünk, de ma még, miénk a világ.

Melyik világ? Ez a kis világ, Fehérvár. Nézzetek körbe! Az iskolazászlók színe különböző, de minden iskolán kinn van a kék-vörös zászló. Mindaz, ami majd egyszer egy megsárgult kép és egy kiakasztott tabló lesz a falon, itt van, mi vagyunk azok. És a kerete ennek a képnek a város. Innen akárhová repülünk ki- és nagyon sokfelé megyünk- a színeit, az emlékeit magunkban hordjuk és ide mindig visszajöhetünk. Ez az a világ, ami felnevelt, ami most minket ünnepel. A szüleink, nagyszüleink, tanáraink, akiknek sokat köszönhetünk. A deszkás cipők, a kockás sálak, a flitteres pólók, forgóövek, a rockerpulcsik nélkül egyformának tűnünk.

Kiröppenünk. A szereplők kilépnek a képről. Mit mondjak nektek? Hogy az életünk most kezdődik el? Hogy a szabadság… Azt mondom: hiányozni fogtok. Ki fog csíkos pólóban gitározni a színpadon, ki fogja hétfőn mesélni a siófoki szombat éjszakát, ki fog elkésni francia óráról, kivel megyünk FEZEN-re legközelebb?

Azt mondom: mindannyian kaptunk egy tarisznyát. Ebbe a tarisznyába akárhány fénykép belefér. És mi van ezeken a képeken? Minden, ami fontos. Véget ért a középiskola – véget ért egy közös életérzés. Bárhova kerülünk, ezek a képek velünk lesznek, az életérzést és az emlékeket már senki nem veheti el tőlünk.

Viszontlátásra, Fehérvár!

Nincs naplóm, nem vagyok tanár és nem hordok iskolai egyenruhát. A világ legnehezebb nyelvéből érettségizem 3 nap múlva, és rajtam kívül több ezren értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom, emelt szintű érettségi. Eötvös Józsefet eö-vel kell írni és nem örülök ha összekeverik Heves várost Heves megyével. Büszkén gondolok a Lászlókra, az igazgatókra, osztályfőnökömre, tanáraimra és a biztonsági őrre. Szeretem a menzát, a büfét, a félórás szünetet, a diáknapokat és a nyári szünetet. Itt tanulok a város szélén, fociban a Dések lettek a császárok és igen is nálunk tanulnak a világ legszebb diáklányai! Iskolám, én így szeretlek!

Kedves ballagó diákok, tisztelt tanáraink, szülők és ünneplők!

Május elseje van, a munka ünnepe, számunkra még sem ezért piros betűs ünnep a mai nap. Azért piros betűs, mert ma búcsúzunk el mindentől és mindenkitől, akik az iskolai életben jelentettek számunkra bármit is. Ma búcsúzunk el barátainktól, tanárainktól, osztályfőnökeinktől, az iskolától és egész fiatalságunktól, ami gondtalan és felhőtlen – mondják az öregek. Csakhogy mi, fiatalok sosem gondoljuk így. Ebben a fiatalságban, és legfőképpen az elmúlt négy, illetve hat évben az élet minden ízét megkóstolhattuk: az örömöt, boldogságot, a bánatot, szerelmet, aggódást és izgulást, és a listának talán sosem lenne vége, ám egyet mégsem tudunk ide sorolni: az elmúlásét. Ezen a napon elmúlik minden, ami eddig körül vett minket. Új kihívások elé állít az érettségi, amelyre oly sokat kellett volna készülni és a további tanulmányaink, melyekkel riogattak tanáraink.

Ezen a napon tehát felnőtté válunk. Nem jutottunk volna el, ha nem segítettek volna tanáraink áldozatos és sokszor kilátástalannak tűnő munkájukkal, építőnek mondott kritikájukkal, megrendíthetetlen bizalmukkal és hozzáállásukkal. Nem jutottunk volna el, ha nem segítenek szüleink egy-egy korai ébresztéssel, tanulásra kényszerítéseikkel, büntetésükkel és dicséretükkel, törődésükkel és szeretetükkel. És nem jutottunk volna el, ha nem segítenek diáktársaink, akik bármikor kölcsönadták függvénytáblázataikat, töri atlaszukat vagy épp tornacipőiket, kiönthettük nekik szívünk gondját-baját, kibeszélhettük tanárainkat, együtt mehettünk szórakozni minden hétvégén.

Ezek immár csak emlékek. Emlék a felvételi, ami már oly réginek tűnik, emlék a gólyabál, az osztálykirándulás, a témazáró dolgozat, amit újra kellett írni, a leghosszabb hétvégék, a diákcsínyek, az Eötvös-napok, de emlék a szerenád, a vidámballagás és a búcsúműsor is, holnap pedig már a ballagás is emlék lesz.

Itt állunk iskolánk előtt és ránk törnek az érzéseink. Nem tudunk arra gondolni, hogy már nem fognak visszhangzani a falak nevetéseinktől, hogy már nem nézhetjük szeptemberben az elsősöket, hogy barátainkkal nem töltünk el több közös délelőttöt, hogy érettségin kívül már esetleg csak szavazni jövünk ide, de kénytelenek vagyunk erre gondolni és búcsúzni.

Viszlátot mondunk és felnőtté válunk.