Ballagási beszédeket hol találok a neten és ballagási énekeket?

Kedves tanáraink, diáktársaink és kedves vendégeink!

Nyolc évvel ezelőtt amikor először jöttünk az évnyitóra még nem gondoltam, hogy ilyen hamar elrepül ez a nyolc év.

Micsoda szorongással, félelemmel indultunk. A tanító néni szava, amely törvény volt messze hangzóan sokáig kísért bennünket. Ez a hatás persze az évek során veszített erejéből, különösen most a kamaszkorba érve.

Ezért kell köszönetet mondanom a magam és társaim nevében a tanárainknak, a szüleinknek ezért a sok türelemért és segítő fáradozásért, amit értünk tettek.

Nem csak a tanórákon, hanem az együtt átizgult versenyeken, és a pályaválasztás időszakában.

Hiszen ők biztosan tudták, hogy minden szájrándítás és tiszteletlenség idővel megváltozik és a sok szép amiről beszéltek nekünk egyszer a tulajdonságaink közé fog tartozni. Arra kérem őket, hogy maradjanak meg emlékezetükben a szép órák, a közös kirándulások, és ne a csínytevéseinkre emlékezzenek!

Szinte hihetetlen, hogy ma szólt utoljára a csengő szó nekünk. Hogy az új tanévet már egy másik épületben más gyerekek közt az ismeretlenben kezdjük. Eddig talán bele sem gondoltunk, hogy ez mit jelent. Hiszen a gyermek kor a maga gondtalan boldogságával elhagytuk.

Emlék lesz egy-egy helyes fiú/lány valamelyik osztályból, aki egy pillanatra összezavarta az egész világot és oly könnyen feledtette kötelességünket a tanulást.

Búcsúzunk iskolatársainktól, elsősorban tőletek hetedikesek. Ti, most amikor átveszitek iskolánk zászlóját, bizonyára arra gondoltok, hogy végre milyen jó hiszen ti lesztek a nagyok. A nagyok, akikre mindenki felnéz és higgyétek el gyorsan elrepül. Reméljük jó példa voltunk számotokra és az együtt töltött élményeket nem felejtitek el.

Utoljára szüleinkhez szólok. Hogy nekik mennyi mindenért tartozunk köszönettel azt felsorolni lehetetlenség. Igyekszünk szorgalmunkkal és a becsületes életünkkel meghálálni mindazt, amit értünk tettek és tesznek ezután is. Ezt megígérjük.

Mi pedig indulunk megkeresni azt az utat amelyet választottunk!!!

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Jobbágy Károly: Búcsúzó

Búcsúzunk attól,aki minket

éveken át a jóra intett,

tanított -s védett,hogyha kellett;

így cseperedtünk szíve mellett.

Mennyi apró és nagy viharban

vitt minket féltve,szinte karban;

lelkünket mentve,fedve sokszor

óvott jövendő záporoktól.

Volt otthonunk és legtöbbünknek

anyánk,apánk -ki kísért minket;

de amit ők nem tudtak adni,

azt kaptuk itt nyolc év alatt mi.

Apró gyermekként még remegve

léptünk ebbe az épületbe,

s most úgy megyünk el,hogy az élet

titokból -tiszta törvénnyé lett.

Bárhová nézünk,most már minden

úgy villan vissza szemeinkben,

ahogy hosszú pár éves múltunk

alatt azt itten megtanultuk.

Feledheti anyját a gyermek?

- Álmában új életre kelnek,

s öreg korban is fényben állnak

gesztusai elmúlt szavának.

Épp így mi is már mindenképpen

magunkba zárva,rejtve,szépen

visszük azokat,kik szeretnek,

s emlékét derűs reggeleknek.

S pajzsként emeljük,hogyha zordul

kínoknak kardja ránk csikordul,

mert az a pajzsunk,az a vértünk,

mit itt tanultunk,s végigéltünk.

Ballagás

Az életed egy új fordulatot vesz,

Egy régi ajtó zárul be előtted.

De ne félj, hiszen ez nem a vég,

Hanem egy kezdet, egy új, ismeretlen kép.

Soha ne felejtsd el, kik téged szeretnek,

Soha ne fordíts hátat az embereknek.

Szeresd a szépet, keresd a jót,

Ha szükséged van rám, én mindig itt vagyok.

Tudni akarod, hogy mit gondolok?

Rendben, neked elmondhatom.

Új diákok, tanárok és új iskola,

Sok minden változik, de te maradj önmagad.

Ha megfogadod a tanácsom,

Semmi baj nem érhet a világon.

De légy erős, kitartó és bátor,

Amilyenre szeretnéd, úgy formáld a világot!

Ballagás

Életem lépcsőfokát magam előtt lépem

Amit tettem, amit érzek, azokról van képem

Most, hogy itt vagyok, bár sokat tettem érte

Ami eddig volt, az is már megérte

Ünnepelni jöttem, de nem egyedül vagyok

Ha rátok nézek, látom, hogy szemetek ragyog

Itt van sok emlék, a rosszak és jók

Van szabad élet, és vannak béklyók

Köszönök mindent, hogy veletek lehettem

Minden jót, mit tettem, veletek tehettem

És volt valaki, aki összetartott minket

Ha rágondolok, nem kérek semmiféle sminket

Az az egy férfi, ki mindenkor velünk volt

És hogy mikor mit tegyünk, csakis nekünk szólt

Most, hogy itt van a búcsú szomorú órája

Nagybetűs életünk előkészítő tanára

És ha az élet később mégis megró

Legyen ez számunkra örökös retró

Visszahozni a múltat, ez örök álom

Ami rossz volt, ami jó volt, sohase bánom

Ballagásodra

Érzem, most búcsúzni kell.

Nincs mit tenni, menni kell.

Hagyd a könnyet, elő a mosolyt,

Béke, nyugalom sose honolt.

Sok az emlék, jó és rossz,

Bár nem volt köztünk sok gonosz.

Akár boldog, akár nem,

Közös az összes emlékem.

Csak nem múlik ez a gombóc,

Mely torkomat kínozza,

Mégis jön a könny, mint folyó,

Kis csapatunk mítosza.

Ölelésed megnyugtat,

Régi jó barátom,

Nincsen nálad jobb barát,

Kerek e világon.

Hiányozni fogtok mind,

S elmúlt napjaink,

Leírni ezt a kínt,

Akár házi feladataink.

Emlékezzetek mindarra,

Mi együtt sikerült,

Ne gerjedjetek haragra,

Ha nem volt nagy sikerünk.

Remélem, ha kihajózunk

Az élet nagy vizére,

Egy-egy vihar össze hoz majd,

Pár nosztalgia-hétvégére.

Hamarosan elindulunk,

Mindannyian valamerre,

Majd egyszer elillanunk,

Mint egy tündérmesébe`.

De néha-néha, hébe-hóba,

Küldjetek majd képeslapot!

Húsvétra vagy Karácsonyra,

Csakhogy tartsuk a kapcsolatot.

Örülök hogy veletek

Nyolc csodás évet tölthettem,

Csak aztán jók legyetek!

Mert nincs több ötletem.

Utolsó percek, mint osztálytársak,

Utoljára nagy ölelés,

Jók voltatok, bajban társak,

Sosem volt hátunkban kés.

A búcsú fáj,

Tagadni kár,

Indulunk már,

Szelek szárnyán.

Ballagás

Eljött az idő,amire régóta vártunk,

amióta beléptünk az iskola ajtaján

csak erre a percre vártunk,

Számoltuk a hónapokat,a heteket,

kínzó napokat,a hosszú órákat,

a legvégsőbb rövid perceket.

Eljött a pillanat,és szabadok vagyunk!

De igazán senki sem boldog,

talán egy kicsit visszahúz a szívünk.

Lehet,hogy egymást már nem látjuk soha,

de végig kísérnek azok az emlékek

amit nekünk adott az iskola.

Csak nézzük egymást,és nem tudunk szólni,

Nem tudjuk elmondani,hogy jó volt veletek,

Hogy nagyon fogtok hiányozni,

Hogy jó lenne még egyszer,utoljára

együtt visszaülni az üres osztályba

csak egyetlen pillanatra.

Vagy egyszerűen nem mondjuk el,

Hogy az emlékeket,a tanárokat,a barátokat,

És egymást,soha nem feledjük el.

De valahol azt mindenki érzi,

Hogy az eltöltött hosszú éveket,

A szívünkben fogjuk őrizni.

Mégis fájdalmas az utolsó búcsú.

Nehezen,de elválunk egymástól.

Mindenki vidám,s egyben szomorú.

Talán,még egyszer visszatérünk,

De most hátat fordítva az iskolának,

Teli reményekkel végleg elmegyünk!

Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,

Most gyertek szabad mellű örömök

S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg

S helyére ült a döbbent némaság:

Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjui, szent megjózanodás,

Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,

Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,

Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók

Ifjú vitézlők lengeteg szívét.

Ha élet zengi be az iskolát,

Az élet is derűs iskola lesz.

S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,

Hogy az eljött élet-csaták között

Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,

Szeretni az embert és küzdeni

S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok

S kisértenek élt éltem árnyai

S az elbocsátó iskola-padok.

S én, vén diák, szívem fölemelem

S így üdvözlöm a mindig újakat:

Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,

Ha az ember az marad, ami volt:

Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

A tanítás utolsó napján

Mi elmegyünk, a tanításnak vége,

vakációnk már, több nem lesz nekünk.

Elhagyjuk az iskolánk kapuját,

így fut majdan tovább a mi életünk.

Tovarobog, mint gyorsvonat az éjben,

mi csak sejtjük, milyen kinn a táj.

Megszerzett tudásunk poggyászként cipeljük,

nagy szükségünk lesz rá, mert haladni muszáj.

Mi búcsúzunk -, osztályunk küszöbét,

nem lépjük át, soha már talán.

És nem fogunk többé együtt lenni,

mint ifjú diákok, sok fiú s leány.

Emlékeink is halványodnak majdan,

mint ahogyan ablakra pára száll.

Az iskolánk kapuján kilépve,

megmarad mibennünk egy örök hiány.

A búcsú mindig veszteséget érzet,

elhagyjuk egymást, mint vonat állomást.

Gyertek tehát, vígadjunk utoljára,

igyunk meg hát, egy végső áldomást!

Poharaink emeljük jövőnkre,

és hogy ne feledjük egymást el soha!

Csillag, mely mutatja utunkat az éjben,

olyan lesz számunkra ez az iskola!

Szonett ballagóknak

Néktek ragyog ma, tiétek az ünnep,

a szó, a könny, a mosoly s a virág.

Körétek gyűlik szinte a világ,

s mi néktek adjuk búcsúzó szivünket.

Az életet, mely jutalmaz és büntet,

s melyben az ember örökké diák,

most jelképezi zöld májusi ág,

s halljuk: reménytől szívetek hogy lüktet.

Szép lassúsággal, búsan szól az ének,

föl-fölrepülne, leszáll, tétováz,

a sok kopott pad integet felétek,

tán könny is csordul, nem tudni okát.

Elsápadva a messzeségbe néztek,

s a szívetekben fölzeng, hogy: tovább!

1.Tisztelt Igazgatóság, Szabolcs atya, Tanáraink!

Tisztelt Szülők, Vendégeink!

Kedves Diáktársaim!

.

Úgy tartják az idős emberek, hogy mindennek eljön a maga ideje.

Idáig nem gondoltam végig ezt a mondatot. De mikor ennek a beszédnek a megírására készülődtem, elgondolkodtam e bölcs mondáson. Március körül még nagyon vártam, hogy legyen már vége az általános iskolás éveimnek. S most az utolsó napokban elbizonytalanodtam, ezerféle érzés kavarog bennem.

Nyolc évvel ezelőtt, mikor édesanyám kezét fogva beléptem ebbe az épületbe tele voltam félelemmel, bizonytalansággal. Izgultam, hogy a barátságos óvoda után mi vár itt rám.

Aztán hamar megbarátkoztam a tanító nénivel, osztálytársaimmal. Megismertem az iskolai életet: a tanulást, a templomi szolgálatot.

Megtanultam az olvasás és írás nehéz tudományát.

Nehéz, egyben izgalmas évek voltak ezek. A helyesírásomra gondolva- ez még mindig nagyon izgalmas.

Majd a felső tagozat következett. Ahány tantárgy, annyi új tanár. Csupa érdekes dolog: matematika, történelem, irodalom, fizika, kémia… Aztán jöttek a szürke hétköznapok, amikor már nem éreztem olyan érdekesnek a tantárgyakat, mert tanulni, tanulni, tanulni kellett, kellett volna. Azt kívántam, hogy legyen már vége.

Voltak ünnepnapok is! Játékos vetélkedők, meghitt karácsonyi ünneplés, vidám farsang és bál valamint a komoly szerepléssel járó ünnepélyek. Na és a kirándulások. Mind kedves emlék.

Nemcsak szellemi képességekben fejlődtem ezalatt a nyolc év alatt. Itt voltam elsőáldozó és itt készültem fel a bérmálkozásra is. Most már felnőtt keresztény ember vagyok.

Kedves osztályfőnökeink, tanáraink!

Köszönettel tartozunk Önöknek!

Köszönjük a törődést, a türelmet, a szeretetet, azt hogy sok mindenre megtanítottak bennünket. Szemet hunytak kisebb csínytevéseink fölött. Bocsássák meg nyögdécselő feleleteinket, olykor erősen hiányos dolgozatainkat!

Mi voltunk a hibásak! Nem készültünk, nem vettük komolyan feladatunkat.

A magam részéről is elmondhatom: tehettem volna többet.

Hálásan köszönjük az emberséget, a megértő türelmet. Ígérjük, hogy az itt kapott útravalót a legjobb képességeink szerint kamatoztatni fogjuk.

Külön búcsúzunk osztályfőnökeinktől, s köszönettel tartozunk nekik, akik közösséggé kovácsolták osztályainkat, megszervezték a jó hangulatú kirándulásokat, segítettek a rendezvényekre való felkészülésekben. Problémáinkkal bármikor bizalommal fordulhattunk hozzájuk, odafigyelésükkel segítették továbbtanulásunkat. Megtanítottak arra is, hogy legyenek céljaink, vágyaink, s ezeket magunknak kell elérnünk.

„ Én iskolám, köszönöm most néked,

Hogy az eljött élet-csaták között

Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad bennem az erőt,

Szeretni az embert és küzdeni

És hűn állni meg Isten s ember előtt.”

(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Drága Szüleink!

Köszönettel tartozunk Nektek, hogy mellettünk álltatok. Lehetővé tettétek nekünk, hogy ebbe a nagyszerű iskolába járhassunk. Támogatattok és bíztattatok bennünket. Igaz nem mindig érdemeltük meg. Nem mindig viselkedtünk kifogástalanul. Próbáltunk sumákolni a tanulással és érdemjegyekkel egyaránt.

A mai nap számotokra is egy mérföldkő, hiszen gyermeketek életében lezárul egy szakasz.

A félénk, csetlő-botló kisgyermekből középiskolás lesz, s még nagyobb feladatok állnak előtte.

Már nem foghatjátok a kezünket, de tudjuk, hogy szeretetek, türelmetek, aggódásotok mindig elkísér bennünket.

Kedves 7. osztályosok!

Köszönjük, hogy a tegnapi délutánotokat ránk áldoztátok. Gondolom, jobb szórakozást is találtatok volna. Nagyon jó érzés volt látni a szépen feldíszített tantermeinket. A gondosan elkészített „világjáró” batyukat és virágokat.

Jövőre ti örülhettek mindennek!

Sok közös élmény köt össze bennünket. Köszönjük nektek az együtt töltött vidám perceket.

Szeretnénk néha visszatérni hozzátok egy-egy baráti beszélgetésre.

Kérjük, próbáljatok helytállni, szorgalmasan, kitartóan tanulni, s ne tegyetek a miénknél nagyobb diákcsínyeket!

Őrizzétek meg iskolánk jó hírét, adjátok tovább hagyományainkat!

Higgyétek el, hogy a hit ereje, az evangélium biztatása, a testvérek, barátok szeretete, segítsége az, amire építhetitek életeteket.

Ahogyan Izajás könyvében olvashatjuk:

„Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”

Nyári melegben lágy fuvallat arcomhoz ér,

Itt állok újra az iskola előtt, sok emlék visszatér,

Különös nap ez a mai, elperegnek az évek … valami véget ért!

Próbálnám a legjobb formámat hozni

Hogy elmondhassam mennyit jelentett idáig eljutni.

Nem könnyű dolog e szép emlékeket magunk mögött hagyni

Hirtelen valahogy egy új világba vágni.

Mégis ezt a pillanatot vártuk évek óta

Arcunkon félig mosoly, félig szomorúság … ki gondolta volna?

Még kicsi voltam mikor beírattak

De tudták jól: óvó kezek közé adnak.

Azóta talán az évek során komolyodtam

De egy biztos: valamit megfogadtam!

Nem távozhatok köszönés nélkül!

Azt hiszem mindannyiunk nevében köszönöm

Azt a szépet s a jót,

A türelmet s az igaz szót.

Köszönöm, hogy tudást adtak,

Amire csak lehetőségük volt megtanítottak.

Sokszor velünk együtt „mulattak”

Önbizalmat, kitartást mutattak!

Életem e részét sohasem feledem

A boldog perceket szívemben őrizem!

Magammal viszem a tudást, a hitet

Azt a szépet s a jót mit Önöktől kaptam

Bár nem kézzel foghatót, de örökre maradandót.

Bennem él, bárhova is sodorjon a szél

Kitartok még ha fájdalom is ér.

S néha majd ha emlékeim közt megkísért

A hiányérzet … hisz … valami véget ért

Majd időnként vissza-visszatérek.

Azok a felejthetetlen évek … itt biztonságot érzek!

Ballagási ünnepségünkön szeretettel köszöntjük

nevelőinket,szüleinket,hozzátartozóinkat,vendégeinket,diáktársainkat és iskolánk minden dolgozóját. Ma búcsút vesz iskolánk minden nyolcadikos tanulója.

Várva várt, mégis nehéz nap számunkra ez a mai. Búcsúzunk. Nagyon vártuk, s az utolsó napokba éreztük igazán, hogy mennyire biztonságba voltunk itt.

Ismertük tanáraink és egymás szokásait, tudtuk, kihez fordulhatunk segítségért, mit hol találunk. Itthon voltunk. Nyolc éve már, hogy elsősként félve léptük át az iskola küszöbét.

Szívünk jobban kalapált, vajon milyen lesz? Babos tanító bácsi nagy szeretettel vezetet be bennünket az írás, olvasás és számolás rejtelmeibe. Nehéz egyben izgalmas évek voltak ezek.

Köszönettel tartozunk neki aki közösségé kovácsolta osztályunkat, megszervezte jó hangulatú kirándulásainkat. Köszönjük. Majd a felső tagozat következett. Ahány tantárgy annyi új tanár.

Csupa érdekes dolog például: matematika, történelem, irodalom, fizika…Aztán jöttek a szürke hétköznapok, melyek tanulásból, tanulásból és tanulásból álltak. Sokszor untuk is.

Azt szerettük volna, bár már befejeződne! De voltak ünnepnapok is! Játékos vetélkedők, meghitt karácsonyok, vidám farsangok, csodálatos kirándulások…és még sorolhatnám.

S voltak versenyek is, melyeken össze tudtuk mérni tudásunkat ismeretlen diákokkal.

Na és a focimeccsek! Hol ujjongtunk a győzelem mámorába , máskor meg együtt sírtunk a vereség miatt. A kirándulások szép emléke, a dolgozatok izgalma, a szünetek zsongása, a diáktréfák, csínyek vidámsága mind elkísér bennünket. Most már öröké emléké válik mindez.

S lesz mire emlékeznünk majd akár húsz év múlva is.

Most, hogy végigjártuk a virággal feldíszített tantermeket- ránézünk tanárainkra-, elszorul a szívünk. Hogyan is köszönhetjük meg azt a sok munkát, türelmet, törődést, amit értünk tettek?

Kitartóan tanítótak minket, még ha mi nem is akartunk tanulni és makacsul ellenálltunk minden kísérletnek, ami arra irányult, hogy bővítsék tudásunkat. Megtanítottak minket legyenek céljaink, vágyaink s ezeket magunknak kell elérnünk. Kérjük, felejtsék el a velünk kapcsolatos rosszakat, bocsássák meg csinytevésseinket és csak a jóra szépre emlékezzenek.

A szakkörök, sokat segítettek elmélyíteni tudásunkat, s megtalálni azt hogy mi is érdekel minket igazán.

Búcsúzunk Borsos Mária Valéria intézményegység vezetőtől akinek segítségével 4.-osztályban megismerkedtünk a német nyelv rejtelmeivel, és most 8,-osztályban a továbbtanulással kapcsolatban is segítet!

Elköszönünk Rüll György igazgató úrtól aki biológia órákon megismertette velünk a csodálatos növény –és állatvilágot, de legizgalmasabb számunkra az emberi test felépítése és működése volt. Számítástechnikát 5.6. osztályban tanított, de fizikát is megismertette velünk, nekünk-e tantárgy okozott néha nehéz perceket .Szívesen emlékezünk vissza érdekes élménybeszámolóira

Köszönjük munkáját!

.

Külön búcsúzunk osztályfőnökünktől, Székely Andrea tanárnőtől, aki történelem órán megismertette velünk a régmúlt idők eseményeit egészen napjainkig. Szívesen emlékezünk vissza a vidám rajz ,és technika órákra is. Köszönjük a közös programokat, vidám osztálykirándulásokat és a felejthetetlen gyenesdiási kirándulást. Köszönettel tartozunk aki tanácsaival, odafigyelésével segítette továbbtanulásunkat.

Búcsúzunk Petrákovics Józsefné tanárnőtől, aki magyar óráin megismertette velünk a költők és írok , életét, műveit, sok szép verset tanultunk és sokat tett azért, hogy elsajátítsuk a helyes írás fortélyait. Bár a kötelező olvasmányokat nem nagyon szerettük olvasni, ma már tudjuk mennyire fontos a rendszeres olvasás, hiszen bővülnek ismereteink. Köszönjük az elmaradhatatlan német órákat és szakköröket, ahol megtanította a német nyelvet, és csiszolta tudásunk. Köszönjük munkáját.

Búcsúzunk Gulyás László tanárúrtól,aki beavatott minket a kémia és matematika rejtelmeibe. Mindent megtett azért, megszeressük és megértsük-e számunkra nehéz tantárgyakat. Sokszor okozott gondot a matematika háziik megírása, de még a szünetekben is azon dolgoztunk, hogy órára hibátlan megoldások kerüljenek a fűzetbe.Nagyon szerettük a számítástechnikai óráit is. Köszönjük fáradozásait!

Búcsúzunk Selmeczi Imrémé tanárnőtől, aki az ének órákon elkápráztatott a hagjával minket.Tesnevelés órákon mindent megtett azért,hiogy ne lustuljunk el, és 5. osztálytól 7.osztályig tanította nekünk a föld szépségeit. Köszönjük neki!

Búcsúzunk Gelencsér Attila tanár úrtól, akit igaz 8.osztály második félévébe ismertünk meg és onantol kezdve ő avatott be minket a föld szépségeibe ,és rejtelmeibe. Köszönjük ezt!

Búcsúzunk Petró Istváné tanítonéni és Nagyné Jankovics Mária tanárnőtől, akik a napköziben segítették a tanórákra való felkészülésünket és az írásbeli feladatok készítését, de sok közös játékra is jutott idő. Marika tanárnőnek köszönjük az elmaradhatatlan rajzórákat.

Köszönjük fáradságos munkájukat!

Búcsúzunk Muci nénitől és Marika nénitől is. Nagyon köszönjük hogy mindig a segítségünkre voltak, ápoltak minket, ha megsérültünk, s apró-cseprő gondjainkban szívesen segítettek. Köszönjük kedvességüket, segítőkészségüket, fáradozásaikat.

Éva néni és Gyöngyi néni fáradságos munkáját is nagyon köszönjük. Tudjuk, hogy sokat szemeteltünk, de maguk másnap mindig szépen kitakarítottak, tiszta termekkel vártak minket. Az iskola előtti parkot olyan szépé varázsolták nekünk, hogy mindennap öröm volt belépni az iskola kapuján. Köszönjük munkájukat!

Kedves Gyuri bácsi és Pista bácsi! Köszönjük, hogy a hideg téli napokon mindig meleg termekkel vártak bennünket. Mindig szívesen emlékezünk a jó hangulatú beszélgetésekre. Nem todtunk olyan dolgot kérni maguktól, amire ne találtak volna megoldást. Köszönjük munkájukat!

Búcsúzunk Ica nénitől, aki a konyhán mindig meleg étellel várt minket.

Köszönjük fáradozásait!

Búcsúzunk iskolatársainktól, is elsősorban Tőletek-

Kedves hetedikesek! akik jövőre már a mi helyünkön sorakoztok. Meg látjátok milyen egy-kettőre elszalad ez az egy év. Köszönjük hogy virág köntösbe öltöztettétek az iskolát, hogy még szebb és emlékezetesebb legyen számunkra ez a nap.

Sok közös élmény köt össze bennünket. Köszönjük nektek az együtt töltött, élményekben gazdag diákéveket. Az iskola mostantól a ti kezetekben van. Kérünk titeket vállaljátok ezt a feladatott felelősséggel, s érezzétek át komolyságát.

Kérjük próbáljatok helytállni, szorgalmasan, kitartóan tanulni, amit elkezdtünk ti tovább viszitek. Őrizétek meg iskolánk jó hírét, adjátok tovább hagyományainkat.

S most hozzátok fordulunk, drága szüleink! Hálásak vagyunk a gondoskodásért, szeretetért, támogatásért, amit minden nap megkaptunk Tőletek. De még ezután is szükség lesz rá. A mai nap számotokra is mérföldkő, hiszen gyermeketek életébe lezárul egy szakasz.

A félénk, csetlő- botló kisgyermekből középiskolás lesz, s még nagyobb feladatok állnak előtte. Már nem foghatjátok a kezünket, de tudjuk, hogy szeretetek, türelmetek, aggódásotok mindig elkísér bennünket. Köszönjük ezt nektek

Most a búcsúnak percéhez érve, telve reménnyel elindulunk egy ismeretlen úton, s nem tudjuk még, hogy mit hoz majd a sors.

De bármi jön nem feledjük ezt az iskolát mely útnak indított, s az együtt töltött sok szép napot.

Arany János szavaival búcsúzunk: Útjaink száz felé válnak,

De szívünk egy célért dobog,

Nekivágunk a küzdelmes mának,

És épít karunk egy szebb holnapot…

Kedves Tanáraim, Iskolatársaim!

Kedves Szülők, Meghívott Vendégeink!

Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe, hogy valószínűleg valami varázslat lehet a dologban. Igen, ez az egyetlen megoldás. Másként, hogyan lehetne, hogy 8 hosszú év, számtalan hónap, felfoghatatlanul sok óra és néhány óraközi szünet egy szempillantás alatt véget ért. Az élmények egyetlen perccé sűrűsödtek, furcsa, de mindenképpen érdekes, hosszú és mégis rövid perccé, melyben annyi minden megfér egymás mellett: a hétfő reggelek álmos hangulatától a pénteki napok véget érni nem akaró hosszú óráin keresztül az otthon töltött nyári estékig. Kellemes és olykor kellemetlen emlékek: színek, szagok, ízek, arcok, emberek. Emberek, akiknek hálával, köszönettel tartozunk: apák, anyák, nagyszülők, testvérek, barátok és végül, de nem utolsó sorban tanárok. Mindenkinek, aki valamit adott, aki azért dolgozott, izgult, aggódott, bosszankodott, hogy emberekké válhassunk. Olyanná, aki érdemes arra, hogy bosszankodjanak rajta, hogy aggódjanak érte, és hogy szeressék. Én hiszem, hogy a szívből jövő dolgokért nem várnak köszönetet, de mégis úgy érzem, óriási hibát követnénk el, ha szó nélkül továbbrohannánk. Ezek a percek arra valók, hogy visszaemlékezzünk és megfogalmazzuk a köszönetnyilvánítás szavait. Sajnos kevés az idő arra, hogy minden tanító, bátorító szót, vigasztaló ölelést, mindent, amit kaptunk, megköszönhessünk. A szavak is tökéletlenek, és nem tudják elmondani mindazt, ami bennünk kavarog.

Kedves tanítóink, tanáraink!

Önöknek mondok köszönetet először magam és nyolcadik osztályos társaim nevében. Önök, akik kézen fogtak bennünket, és megtanították, hogyan kell padban ülni és figyelni, kik nagy türelemmel és odaadással vezettek be bennünket az új ismeretek rejtelmeibe. Fáradozásaik során egyre többet s többet merítettünk a tudás kútjából, egyre magasabbra raktuk a tudomány várát. Igaz, építés közben egy-egy tégla leesett a rossz feleleteket, dolgozatokat jelezve, de ilyenkor Önök mindig készek voltak segítségünkre sietni, hogy az építményünkön esett csorbát helyrehozhassuk. Ahogy várunkat építettük, közben magunk is felcseperedtünk. Már nem a félénk, hanem olykor a féktelen gyermek kezét kellett fogniuk, s ezért sokszor nem köszönetet kaptak tőlünk, hanem vállrándítást, szájhúzogatást! Maradjon meg emlékezetünkben a szép, a kellemesen együtt töltött tanórák, kirándulások, az együtt átizgult versenyek emlékei, élményei. Nem lehet elég egy egyszerű köszönöm, vagy hogy hálás vagyok, ezeknél sokkal szebb szavakra lenne szükség, de hogy mit szeretnénk megköszönni?

Apa, neked azt, hogy mindig megnevettettél,

Anya, neked azt, hogy sohasem kételkedtél bennem

De ezen kívül ezernyi apró mozdulatot, mosolyt, ezernyi kézfogást, ölelést, amelyek nélkül nem állhatnánk most itt.

Az elmúlt néhány évben rengeteget tanultunk és ez nemcsak a könyvből való tanulásra vonatkozik: sokat lestünk el a felnőttektől az élet dolgairól. Nagy erőpróba áll előttünk, melyben szükségünk lesz szüleink, hozzátartozóink, barátaink megértéseire. Kellenek még a tanácsok, a szeretet, a figyelmeztetés, ha néha talán nem is örülünk neki.

Kedves szülők, tanárok, rokonok, ismerősök! Kedves diáktársaink!

Szinte hihetetlen, de mégis igaz: a mai napon mi ballagunk!

A ballagók mindig szép búcsúszavakkal köszönnek el az itt töltött 8 esztendőtől, kedves tanáraiktól, a közös emlékektől. Mi is ezt szeretnénk ma tenni, csak kicsit másképpen, mint ahogyan eddig hallottuk minden év végén az éppen akkor búcsúzóktól.

Magyar szakos osztályfőnökünk biztos úgy ítélte meg, hogy irodalmi vénánkon van még mit fejleszteni. Ezért furcsábbnál furcsább irodalmi feladatokat talált ki számunkra. A 4 év alatt megtanultunk például verset írni, készítettünk riportot a véradás résztvevőivel, de a legnehezebb feladatot a ballagásra találta ki: vessük papírra mi magunk búcsúzó gondolatainkat. De nem akárhogyan: írjuk meg az eltelt 8 év történetét egy mesében!

Jelentem, hogy teljesítettük az utolsó feladatot: megírtuk a mesénket.

Kedves egybegyűltek, most fogadják szeretettel az elköszönő nyolcadikosok igaz meséjét.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt egyszer 21 vándorlegény. Ez a 21 vándorlegény elindult szerencsét próbálni, hogy megszerezze azt a kincset, amiről már olyan sokat hallott. Ez egy szemnek láthatatlan kincs, a hatalma abból áll, hogy ha valaki megszerzi, akkor azt tőle többé senki el nem veheti. Ez a kincs a TUDÁS kincse. Vándoroltak hát hosszú ideig, mígnem beértek egy kerek erdő közepébe. Ott megláttak egy kacsalábon forgó várat, melynek falán ez a felirat állt mézeskalács-betűkkel: Jáki Általános Iskola.

A vár óriási kapuján épp ekkor lépett ki egy jótündér, akit így szólítottak meg:

- Jó napot, tündérkeresztanyánk! Szabad megtudni, kié ez a vár?

- Szerencsétek, hogy udvariasan szólítottatok! Lépjetek be, már vártunk titeket! Ez a vár mindenkié, aki tudásra szomjazik. Ezt a hőn áhított kincset csak akkor szerezhetitek meg, ha teljesítetek 8 próbát. Minden egyes próba egy kerek esztendeig tart. Az én nevem egyébként Kati néni.

A várba érve a vándorok 8 ajtót láttak maguk előtt.

- Ezek az ajtók jelképezik a 8 próbát – mondta a jótündér. Minden ajtó mögött vár benneteket egy-egy varázsló, aki segít majd leküzdeni a próbák jelentette akadályokat. Ügyesek legyetek, fáradozásaitokért méltó jutalom vár rátok ! Ne féljetek, sok szerencsét!

Erre az első ajtó halk nyikorgással kitárult. Mögötte Beke Zsuzsa néni mosolygott a legényekre a varázsszemüvegén keresztül, kedvesen. Határozott tekintete egyben azt is elárulta, hogy komoly munka vár rájuk. Zsuzsa néni 4 éven át segítette hőseinket az előttük álló feladatok leküzdésében. Megtanította őket a szorzás-osztás bűvös tudományára, a fogalmazásírás varázslatára, bevezette őket a néma értők rejtelmeibe, az ly-os szavak kiismerhetetlen világába, s ha csak egyet suhintott varázspálcájával, már minden vándorlegény tudta, mi a teendője.

Közben csatlakozott hozzájuk egy kedves, halk szavú varázsló, Erika néni, aki arra tanította őket, hogy hallgassanak mindig a bennük rejlő jóra, és tiszta szívvel, lélekkel éljék az életet. Legyenek mindig becsületes, segítőkész, jószívű emberek.

Mikor elvégeztek a délelőtti teendőikkel, délután kis pihenéssel, sétával, játékkal, finom ebéddel várta őket Márti néni jótündér. Persze arra is volt gondja, hogy a kis tanítványok szorgalmasan elkészítsék a másnapra feladott házi feladataikat. Ha a kislegényeknek hivatalos ügyeiket, papírjaikat kellett elintézniük, vagy csak megint elvesztettek valamit, vagy fénymásolásra volt szükségük, bátran fordulhattak a mindentudó, fáradhatatlan Erzsi néni varázslóhoz. Persze a legények minden tevékenysége sok-sok felfordulást, piszkot eredményezett. Óh, milyen sokan is serénykedtek napról napra azért, hogy tisztaság, rend vegye őket körül. Jutka néni, Irénke néni, Marika néni, Bea néni, Kati néni varázsseprűje nyomán minden újra a helyére került.

Közben telt-múlt az idő, fogytak az ajtók, de a próbák egyre-egyre csak nehezedtek. A negyedik esztendőben az addig elsajátított boszorkányságokat fokozták egy addig számukra ismeretlen, bűvös nyelvvel, a némettel. Ezt két, fergeteges nyelvérzékű varázsló, Zsuzsa néni és Roland bácsi ismertette meg velük.

Mikor a vándorlegények már 4 próbán átküzdötték magukat, úgy gondolták, hogy már túl vannak a nehezén, pedig még csak ezután következett a java! Az ötödik évtől új gazdát kaptak, Kriszti nénit. Ő egy kedves, aranyos, bár néha szigorú, de nagy tudású varázsló volt. Ő segített a tanítványainak legyőzni a rettenthetetlen János vitézt. Vele és a honfoglalókkal átkelhettek a Vereckei-szoroson, és vele próbálták megfejteni a hangulatfestő szavak értelmét. Kati néni, aki egykor oly szívesen invitálta őket a várba, irányította ezután figyelmüket a számok világába. Megtanította nekik, hogy milyen adatokkal és képletekkel tudják kiszámolni a végtelen kerek erdő bekerítéséhez szükséges varázsvesszők mennyiségét, és az árát 30%-os árengedmény után.

Természetismeret órán Gabi néni nagy tapasztalatával úgy irányította őket az élővilág tudományában, mint a velük szomszédos várban lakó jószívű Holle anyó a nála szolgálatra jelentkezőket. Hogy a sok-sok szellemi próba között a testük is kellőképpen edzett, ügyes és erős legyen, arra Pali bácsi igyekezte rábírni hőseinket. A táncművészet fortélyait a fürge lábú, mindig vidám Magdi néni osztotta meg velük. Az ütemek, hangok, dallamok csengő-bongó ezüstmezején olyan tapasztalt varázslók mutatták az utat, mint Edit néni és Éva néni. A furfangos Ludas Matyi egyik kollégája, Hende tanár bácsi abban segített nekik, hogy el ne tévedjenek a billentyűzet gombjai között, illetve megmutatta, hogyan járjanak túl az internet Döbrögieinek az eszén.

A 6. ajtó mögött új feladatok várták őket, de ezek felett is győzelmet arattak, úgy mint Toldi Miklós a cseh vitéz felett, vagy mint Hunyadi János Nándorfehérvárnál a törökök felett. Nem fogott ki rajtuk az igenevek egyébként felfoghatatlan képzése, az egyenes és fordított arányosság problematikája, vagy a német módbeli segédigék ragozása sem.

A 7. esztendő aztán nem várt nehézségeket hozott számukra. Hirtelen megszaporodott a feladatok száma, ezzel együtt fogyott a lelkesedés, lankadt a figyelem, néhányan feladni készültek a további küzdelmet. Újabb segítők öntötték hőseinkbe a lelket, és biztatták őket a folytatásra. Marika néni a földrajz mesés tudományára, a térkép titkos írásának megfejtésére tanította őket. Kémia órákon a bájitalfőzés rejtelmeibe, a varázslatos atomok, elemek, vegyületek világába Hédi néni avatta be őket. A mágikus kölcsönhatások, energiaváltozások terén igazi gyöngyszemre, a szakma mesterére akadtak Gyöngyi néni személyében. Varázslatos eszközeivel úgy mozdította el a tárgyakat, hogy közben hozzájuk sem nyúlt! A rajzolás, festés, kenés, vágás, ragasztás sokrétű művészetét a szépséges Zsófi néni és a jószívű Kati néni mutatta meg nekik.

Végül mindannyian túljutottak a 7. ajtón, és következett az utolsó, a 8. Bizony, bizony ez volt számukra a legnagyobb megpróbáltatás. Úgy tűnt, mintha soha nem akarna véget érni ez az évük. Szerencsére a próbatétel végére mindenkinek sikerült legyőznie a saját hétfejű sárkányát és gonosz manóit. Így ebben az esztendőben sikerrel túléltek két világháborút, barátságot kötöttek Ady Endrével, József Attilával és Radnótival. Túltették magukat az elektromágneses indukción és a valószínűség számításon. Megértették a feltételes és feltétlen reflexeket és a jelentéssűrítő szóösszetételeket. Tudják, mi a perspektivikus ábrázolás és a sáncolás lényege. Különbséget tudnak tenni futóhomok és a futószőnyeg között.

Most, hogy az utolsó évnek is vége lett, a tarsolyukba végre elég tudást gyűjtöttek ahhoz, hogy elhagyják a kacsalábon forgó várat. Ez 8 hosszú esztendeig nyújtott számukra sok-sok tudást, figyelmet, törődést, védelmet, biztonságot. Most 21 felé válnak az útjaik, egy újabb vár felé indulnak, de hogy ott majd milyen próbákat mér ki rájuk a sors, még nem tudják. A felcseperedett vándorlegények vállukon a tarisznyával most elköszönnek, elköszönnek a mesterektől, segítőktől és az itt maradó társaktól.

De nem felejtenek el köszönetet mondani mindazért, amit itt kaptak. Köszönünk mindent!

Itt a mese vége, így volt, nem így volt? Aki nem hiszi, járjon utána!

Tisztelt Igazgató Asszony/Úr, Pedagógusok, Vendégek, kedves Szülők és Diákok!

Engedjék meg, engedjétek meg, hogy a búcsúzó diákok nevében én is elmondjam beszédemet!

Eljött az idő, amikor nekünk is búcsúznunk kell. Itt állunk virággal a kezünkben szüleink, tanáraink, barátaink körében, hogy utoljára lépjük át az iskola küszöbét.

A legtöbben nyolc éven át jártunk ebbe az iskolába, azonban vannak köztünk olyanok is, akik később csatlakoztak hozzánk. Az együtt eltöltött évek alatt hat éves kisdiákokból tizennégy éves fiatalokká cseperedtünk. Itt az iskolában nemcsak tudást szereztünk, hanem sokféle tapasztalatot is. Barátságok is szövődtek, amelyek akár életre szólóak is lehetnek.

Életutunkon ez az első mérföldkő, amely meghatározza további sorsunkat. Az elmúlt néhány hónap fontos döntés jegyében, mérlegelések közepette telt el, ugyanis határoznunk kellett affelől, hogyan tovább, hol folytatjuk tovább tanulmányainkat. Reméljük, mindannyian jól választottunk, és megálljuk majd a helyünket.

Azt, hogy ma itt állhatunk, elsősorban szüleinknek köszönhetjük. Hogy mit érzünk, nehéz szavakba önteni, ezért két ismeretlen szerzőtől származó verssel szeretnénk szüleinkhez szólni:

Édesanyámnak Édesapámnak

Mikor megszülettem, sírtam. Ha valaki megkérdezné,

Te máris szerettél. E szó mit jelent nekem,

Felneveltél, dédelgettél, Talán zavarba jönnék,

Óvtál és védtél. S nem tudnám,

Köszönöm Néked, hogy segítettél, Mit mondjak hirtelen:

Köszönöm, hogy megértettél. Szeretet? Törődés? Figyelem?

Meghálálni a sok jót nem tudom, De hangosan csak ennyit mondanék:

Míg élek, szeretetemet Neked adom, nekem a Mindenem!

És büszkén mondhatom:

Az én Édesanyám

Egy csodálatos asszony!

Tanárainknak is szeretnénk megköszönni a tudást, amelyre szert tettünk. A gondoskodást és a türelmet. A tudás nagy kincs számunkra, ez alkotja a tudásfa gyökereit, amely majd a későbbiekben – reméljük – terebélyes lombkoronává növi ki magát. Tanáraink az évek során egyfajta szülői szerepet is betöltöttek életünkben. Sohasem fogjuk őket elfelejteni, se megfeledkezni arról, hogy ők indítottak el bennünket az élet útján.

Mi búcsúzunk és elmegyünk, de ti, iskolatársaink még maradtok. Kívánunk Nektek további tanulmányaitokhoz jó egészséget, sok sikert és kitartást.

Mi búcsúzunk és elmegyünk …

1. Kedves Diáktársak!

A gimnázium az élet egyik legszebb, legérdekesebb, és legizgalmasabb hídja. Utat nyújt a gyermekkorból a felnőtt létbe, a szórakozásból a felelősségbe, és az álomvilágból a valós világába. A híd végén döntések halmozódnak fel, s a jó választás esetén az álomvilág valóra válhat.

Az út során számtalan élmény: tapasztalat, tudás, barátság, szerelem, és még ezernyi boldog perc tett gazdagabbá minden tanulót. Mert a gimnázium megtanít tűrni, megtanít elviselni a fájdalmas perceket, megtanít úgy nézni a világra, ahogyan előtte még nem próbáltál. Szoros kapcsolatokat alkot, új érzelmeket táplál, és nem utolsó sorban fergeteges bulikat csempész a monoton hétköznapok közé. Az ilyen felejthetetlen emlékek miatt kerül az a kőszikla a híd végére, amelyhez sok erő kell és kitartás, hogy ne jelentsen akadályt. Hiszen nehéz kiszakadni ebből a már megszokott közösségből, nehéz itt hagyni a termeket, amikhez különböző élmények fűződnek, nehéz itt hagyni a fontossá vált embereket, és elszakadni az évek során kialakított környezettől, közösségtől, és kapcsolatoktól.

Ti már mind a híd végén álltok. Túl vagytok a nehezén, döntéseket hoztatok, és készek vagytok egy új hídra lépni, ahol a régi kapcsolatok megmaradnak, hiszen nem a világban kell keresni a barátokat, hanem a barátokban kell meglelni az egész világot. Csupán egy újabb izgalmas út vár rátok, és hogy ez az út merre visz, az csak rajtatok múlik.

Ne felejtsétek el soha ezt az iskolát: a hangulatot, a csengő dallamát, a büfés szendvicsek ízét, a nevetéssel, izgalommal, mosollyal, és boldogsággal telt eseményeket, és azt a sok új információt, és tudást, amit itt kaptatok.

Búcsúzunk tőletek, ezernyi mosolyt, milliónyi boldog percet, és sok sikert kívánunk!

„ Aki elment, az elment,

de aki egyszer nálunk volt,

az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”