Reális az aggodalmam?

18 éves vagyok, a szüleim későn vállaltak gyereket, apám 62, anyám 60 éves, mindketten szeretnének már nyugdíjba menni, egész életükben fizikai munkát végeztek.

Szeretnék állatorvosi egyetemre menni, bár a szüleim szívesen támogatnak 2-3 éven belül már szeretnének nyugdíjba vonulni 2 kisnyugdíjastól meg nem várnám el, hogy teljes mértékben fenntartsanak és az öcsémet is támogassák, mivel van egy öcsém is, aki 1,5 évvel fiatalabb nálam. A probléma az, hogy az orvosi nem olcsó, bár mindenképp államilag támogatottként szeretnék tanulni, de amellett is szegediként fizetni kell a budapesti lakhatást, minimum kollégiumot, az általános létszükségletet fenntartani, a tanuláshoz szükséges eszközöket megvenni, stb. és mondjuk az sem lenne reális, ha minden héten vinném haza mosatni a ruháimat Budapestről huszonévesen. Nem tudom mennyire rémisztgetés, de mindenki azt mondja, hogy orvosin a tanulás melletti munka nagyon a tanulmányok rovására megy, így aki teljesíteni akar az ne dolgozzon. Persze előtte valamennyit tudok dolgozni, de gimi mellett napi 8 óra munka nem megy, szakma nélkül (vagyis csak érettségivel) nyáron sem lehet csillagászati összegeket keresni. A diákhitelt, hiába sulykolják egyesek, hogy milyen jó pénz szeretném elkerülni, ha csak lehet és bár ösztöndíjra szeretnék pályázni, azért mégsem alapozhatok arra mindent.

Szóval a probléma az, hogy a szüleim már szeretnének nyugdíjba vonulni, így is két gyerekük van, mindkettőnket ugyanannyira támogatnak, de nekik is fenn kell valamiből tartaniuk magukat, bár azt mondogatják, hogy amennyire tudnak támogatni fognak, nem tudom hogy mekkora összegekkel tudnak támogatni. A néhány hónapnyi minimálbér, amit esetleg megkeresek pedig nem tudom mennyi ideig tart ki.

Szerintetek túlaggódom az anyagiakat és nem ennyire rossz a helyzet, vagy van valami realitás az aggodalmamban? Ti hogyan oldjátok meg önmagatok fenntartását orvosi mellett?