Szeretitek a Desiro dízel motorvonatokat, hogy tetszenek, milyen a gyorsulásuk, sebességük, vezetőként milyen vezetni őket, utasként mennyire kényelmesek?

Jó a gyorsulásuk, jó a futásuk, jó a légkondi, üzemkészség so-so, de igazából még ebben is, és mindenben ráver a vele egyidőben beszerzett hasonló kategóriájú Usgyikra. A kieli típusú ülések viszont k.rvára kényelmetlenek. De ez valami modern kori szindróma, hogy telerakhatják a vonatot légkondival, konnektorral, utaskomfortot szolgáló csillió egyéb eszközzel, ülést akkor is olyat kérnek bele, mint a beton. Az meg MÁV-szindróma, hogy sosem arra használják a jobb állapotban levő járműveiket, mint amire tervezve lettek, és több órás távolsági járatokon ücsöröghetsz bennük (de egy óra is sok).

Nem rosszak, leszámítva az üléseiket. Az elrendezés sem a legjobb. Erre is járt néhány, de levették őket, kb már csak Uzsgyi van. Mondjuk ide jó az is, a 40 és 20 km/órás szakaszokra... a nagyobb gond itt inkább az, hogy nagyon kevés az óránkénti követés, rendszerint felszállni alig lehet, nemhogy leülni. Na meg hiába személyvonat, azért a 30 km/h átlagsebességet sem nevezném jónak...

#1: "mindenben ráver a vele egyidőben beszerzett hasonló kategóriájú Usgyikra" - Hát szerintem nem. Azon kívül, hogy a Desiro alacsonypadlós, más előnye nincs. Pl. az Usgyi ülései kényelmesebbek, a Desirokon a kamu 1. osztályt kivéve nincs a 4-es ülésekhez asztal, szemetes.

Az asztalt elismerem, hogy jó dolog. Az üléseket írtam is, hogy gyenge pont a Desirónál, de az Usgyi fröccsöntött ülései is enyhén szólva nem a derékkímélő kategória, sőt az első szériánál a kartámasz és a fejtámla is hiányzott. Sok más tekintetben pedig tényleg mintha 10-15 év lenne a két jármű között utas szemmel is: a motortól kezdve a csuklókon át a tuskós fékekig minden nagyon zajos, a kialakítás ormótlan, a felszállás kisebb hegymászás, a futás az egykori MD-betétkocsikat idézi, a légkondi "vagy jégverem, vagy semmi" (szűkebb ívekben az utastérbe csöpögő vízzel), és tényleg az volt az érzésed, hogy csak azért tettek rá oldalanként kettő-kettő ajtót, hogy legalább az egyik működjön. Össze sem tudom számolni, akár csak egy év leforgása alatt hányszor kellett leszálláskor kézzel széterőszakolni az ajtókat (már amikor nem a "szíveskedjék másikat keresni!" bárca fogadott).