Akinek Asperger-szindrómája van az elszokta mondani ismerkedéskor? Közeli barátok tudnak róla? Van olyan, aki titkolja?

Hát ez egy nem várt fordulat így szombat estére. Be kell vallanom kicsit meg is leptél vele, mivel én eddig úgy hittem hogy nők esetében még a magányosabbak közül is szabályosan lecsapnak bárkire a férfiak, főleg manapság.

Nálad hogy érzed, mi lehet ennek az oka hogy hanyagolnak? Illetve akikről beszélünk és akik általában le szoktak téged pattintani, ők úgymond "normie-k" és extrovertáltabb emberek is, jól sejtem?

Nekem van ilyen osztálytársam, nagyon okos és normális, mégis felismertem rajta. Sosem mondta senkinek, és nem is volt rá szükség, furcsán is vette volna ki magát.

Szerintem felesleges elmondanid, de ha ez biztonságot ad,nyugotdtan.

Egyébként ha valaki azután fordítana hátat neked, hogy elmondod, akkor igazán örülj neki, mert előbb utóbb megtették volna, legalább nem pazaroltál rá több időt!

Az ismerkedés kezdeti szakaszán szerintem semmiképp se mondd el, mert elvágod ezzel a lehetőséget magad elől. Az emberek többségében óriási tévhitek vannak az Aspergerről és hajlamosak dobni az ismerkedést emiatt. Hagyd, hogy megismerjen a másik. Ha már ismer jól, kialakult mélyebb barátság vagy komoly kapcsolat és te szükségét érzed, hogy elmondd, akkor mondd el (több hónap), de nem kötelező. Sok más tulajdonságod is van ami miatt vagy kedvelni fognak, vagy nem, az Asperger csak egy szelet abból, amilyen vagy.

Magamtól én sose mondom el, mert előnyét nem tapasztaltam. Viszont ha már sokat találkozott velem valaki akkor megszokták kérdezni, hogy aspergeres vagyok esetleg. Akkor elmondom. Általában olyankor már nem zavarja őket, mert megismertek olyannak amilyen vagyok és megtapasztalták már hogy kissé furcsán viselkedek. Egy legutóbbi barátságom viszont nagyon rosszul végződött, rákérdezett és amikor elmondtam megszakította kapcsolatot az indok az volt, hogy az Asperger miatt szerinte biztos nem értem őt 100%-ig és nem tudok emiatt jó barát lenni aspergeresként, ezért neki felesleges a barátságunk dacára, hogy történt ez másfél év majdnem napi szintű beszélgetés után.

Kedves kérdező, olvasgattam a hozzászólásaidat is, de mégsem értem a kérdésed teljesen. Miért kellene ezt elmondani? 1. Az emberek nem is tudják, mit jelent. 2. Nem elég, ha megismernek olyannak, amilyen vagy? Hogy ezt minek nevezik, nem mindegy?

Én is szinte képtelen vagyok emberekkel személyesen kommunikációt kezdeményezni, aminek terhét mindig is viseltem. Emiatt néha fura helyzetek adódnak, amikor nem normálisnak tűnhetek, mert mások körülöttem látszólag egy közösséget alkotnak, amiből én kilógok és nem is tudom, hogyan kéne ott viselkednem és teljesen el vagyok veszve. De miért olyan fontos ez? Barátok, vagy akárkik lehet, észreveszik ezt egyszer-kétszer, talán elkönyvelik, hogy ilyen vagy néha, talán el is felejtik.

Elvétve akadt, talán sokat mondok, ha azt mondom, 100-ból 1 ember, aki nálam is csendesebb és visszahúzódóbb volt ott, ahol eddig jártam. Jelenlegi környezetemben (munkatársak, szomszédok, barátok, ismeretségi köröm) senki nincs, aki látszólag megközelítené azt, amilyen bezárkózó én vagyok, régebben ismertem 1-2 ilyen embert, de se általános iskolai, se középiskolai, se egyetemi iskolatársak, csoporttársak közül nem emlékszem ilyen emberre. Arra az 1-2-re emlékszem, mert már azért is megjegyzem, mert felülmúlnak engem ebben.

Nyilván, ha szóba kerül, említheti az ember, hogy emiatt vannak problémái, de ezek a problémák se lenne szabad, hogy annyira központi dolgok legyenek, hogy erről egyáltalán akarjon beszélni.

A család se tudta, még valamikor iskolás koromban akartak küldeni valami kivizsgálásra, amit aztán lefújtak. Pedig a családban is mindig nagyon hallgatag voltam és sokszor olyan dolgokat se tudtak kihúzi belőlem harapófogóval sem, amiről mások simán beszélnek. De nem nagyon foglalkoztak ezzel, meg hogy ez nem normális, mintha nem is létezne a probléma.