Tudtál úgy boldog lenni, hogy külsőleg soha nem kaptad meg azokat párodnak amilyet elképzeltél?

Nincsen tokeletes ember. Az en parom 20 kiloval kevesebb volt mikor megismertem. Ugyanugy szeretem, es ha igy ismertem volna meg, akkor is őt akartam volna. Sőt, van olyan ismerosom, akinek olyan csaj jott be mar elsore, akire en ra se neztem volna. Ő meg ugy allitotta be mintha bomba no lett volna. Mert szerelmes volt.

Ha te eleve azert vagy egyutt valakivel mert nincs mas, akkor nyilvan sose fogod elfogadni a hibait. Soha.

De ha megtetszik a viselkedese, a beszede, a nevetese es szerelmes leszel, akkor utana ha eszre is veszed a hibait, hogy kicsit tulsulyos, neha hisztis, nem jol foz, akkor is elfogodod ot, es ugyanugy szereted majd, csak nem rozsaszin köddel.

Először én is azt hittem, hogy egy jó párkapcsolat kell a boldogsághoz, a társadalom nagyon igyekszik ezt beléd nevelni és a sok párkapcsolatfüggő, akik nem tudják elképzelni a boldog életet egyedül, gyakran noszogatnak, hogy mikor szedsz már fel egy barátnőt.

Az igazság az, hogy sokkal boldogabb és sikeresebb lehetsz, ha elengeded ezt a boldog házasságban életed végéig illúziót - amire valójában akkor is nagyon kicsi az esély, ha megkapod azt, aki után vágyakozol - és saját célokat követsz az életben.

Ha így élsz épp valakivel, szerintem ne tedd!

Én pontosan ettől tudok szenvedni, csak a másik oldalon. Én vagyok az, aki sosem volt a zsánere a másiknak.

Én imádom őt - tudom, hogy ő is engem. Szeretünk együtt lenni, imádunk együtt beszélgetni, sokat nevetünk, közösek az értékek.

Viszont már a legeslegelején megmondta nekem, hogy neki mindig is az ilyen-olyan-amolyan volt a típusa. Arra kapja fel a fejét. Én a totális ellentéte vagyok annak. Ennek.

Normális az énképem, másoktól is kapok (akarva-akaratlanul....) visszajelzést: nem vagyok kövér, nem vagyok csúnya, megvan minden fogam. Nyilván van nálam szebb-formásabb-feszesebb-stb, de tényleg nincs velem semmi gond, sőt.

Le is tojtam ezt az elején, ezt a "nem igazán vagy a típusom" hülyeséget, gondoltam a szerelem vak. Vagy mindent legyőz. Vagy valami.

Mondom, marha jól megvagyunk. Tényleg. Tényleg érzem, hogy szeret. Én is őt.

10 éve vagyunk együtt, és nem múlik el nap/hét, hogy valamivel, akár akaratlanul is ne éreztetné velem, hogy nem igazán vagyok az, aki után fütyülne az utcán. Néha apró dolgok, néha nagyobbak.

A rózsaszín köd után, mikor ezt végre felismertem iszonyúan zavart. Dráma, hiszti. Mára megtanultam csendben kezelni magamban. Azonban gyakran elszomorít, belelovallom magam, hogy vajon milyen lenne olyan ember mellett élni, akinek úgy igazán tetszem is...

Én nagyon ki tudok lenni ettől az érzéstől, ha hagyom úrrá lenni rajtam.

Időnként akadnak komoly jelentkezők (keresés nélkül! Nem számít a karika gyűrű...), és mindig megdöbbent a rajongásuk és lelkesedésük amit irántam tanúsítanak. Aztán elkezdek kutatni az emlékeimben és rá kell jönnöm, hogy hoppá. Ez a feeling nálunk részéről kimaradt. És hiányzik. Nekem.

Pedig igazán elégedett lehetnék - vagyok is.

De ez a fizikai rajongása úgy hiányzik. 10 év után újat nem tudok mutatni, tudom. Viszont hiányzik ennek a fizikai rajongásnak az emléke IS.

Pár kapcsolat után rájöttem arra, hogy kell az a bizonyos plusz a külsővel kapcsolatban is. Sose volt egyik se tökéletes, de nem is az ideálom volt egyik se. Ami pedig sötétbarna haj, sötétbarna szem, és szakáll. Vagy legalább borosta. Nem is ezek miatt voltak a szakítások. Én se voltam annyira a nagy kedvence egyiknek sem. Csak úgy elvoltak velem. Az egyik kifejezetten a képembe is mondta, hogy neki a fekete hajúak a zsánerei meg a hosszú haj.

Valahogy soha nem éreztem magamat jól velük. Az egyik néha volt, hogy kritizált is. Persze ezt a legelején nem mutatta ki, hogy ő milyen valójában. Én mostmar úgy vagyok ezzel, hogy vagy egy olyan kapcsolatban leszek benne ahol tényleg érzem azt a magam részéről is és fordítva, hogy igazán kellek mindenhogyan a külsőmmel együtt, vagy Inkább leszek egyedül, de még egyszer nem akarok egy olyan kapcsolatban lenni ahol olyan semmilyennek érzem magam a másik mellett. Mert előbb vagy utóbb (inkább utóbb) ezt a másik kifogja fejezni, akár kritikával, vagy csak lopott pillantásokkal az ő ideálja felé, de mindig fájni fog.