Szerintetek aki sokat csalódott már és egy ideje nem ismerkedik van még remény hogy újra elkezdje?

sajnos a kudarcok, csalódások sok esetben rossz irányba terelik az embert. hajlamosak vagyunk összekeverni azt, hogy valami rosszul sikerült és túláltalánosítva képesek vagyunk azt hinni, hogy ha most ez nem sikerült, akkor már soha semmi nem is fog, mert mi magunk vagyunk rosszak, pechesek, stb. emiatt elmegy a kedve, feladja, bezárkózik, pedig pont az ellenkezőjét kellene csinálni. ez minden másra is ugyanúgy igaz, de a párkapcsolat sem kivétel.

a sok évszázadnyi romantikus irodalom mindenféle irreális vágyakat és tévképzeteket kelt az emberben. első látásra szerelem, csodával határos egymásra találás, az egyetlen igazi pár, akit neked teremtettek, boldogan éltek, míg meg nem haltak, stb.

csakhogy ezek a történetek véget is érnek az egymásra találással és egyáltalán nem beszélnek a szürke hétköznapok küzdelmeiről, az árnyoldalakról, amik az élet zömét jelentik.

az ismerkedés és a párkapcsolat is ugyanolyan, mint a lovaglás, vagy bármilyen más tevékenység. ha ledob a ló és nem ülsz azonnal vissza rá, akkor akár egy életre elmehet a kedved a lovaglástól, mert kudarc élmény, csalódottság és félelmek társulnak hozzá. pont mint a szakításhoz. csakhogy ezzel az esélyét is eldobod, hogy javítani tudj a korábban elkövetett hibákon, megtanuld jól csinálni és el tudd kerülni, hogy legközelebb is újra így járj.

a tanulás és a fejlődés titka, hogy soha nem szabad feladni. újra és újra neki kell rugaszkodni és addig kell próbálkozni, amíg nem sikerül. a társkeresés és a kapcsolatok is ilyenek. ha nem működik jól, meg kell próbálni megjavítani. ha nem lehet megjavítani, akkor le kell cserélni egy másikra, aminek nagyobb az esélye, hogy jobban fog működni, mint az előző. persze közben nem árt magunkat is fejleszteni, kommunikáció, alkalmazkodóképesség, vagy épp saját határaink meghúzása, kiállni önmagunkért, érdekeink képviselete - kinek mik a hiányosságai, amik a kudarchoz vezetnek.

sajnos minél több időt hagy ki az ember, annál jobban kijön a gyakorlatból, annál természetellenesebb számára a helyzet, annál kevésbé akarja csinálni és ezek miatt még rosszabbul megy. viszont minél több időt fecsérel az ember a sebei nyalogatásával, annál több időt vesz el a saját boldogságától egy később megtalált pár oldalán és ezeket a kihagyott lehetőségeket sajnos általában csak utólag ismeri fel az ember, amikor már késő. bármilyen hiba kijavítható, de az elvesztegetett időt soha nem kapjuk vissza.

viszont azzal nem biztos, hogy segít neki a környezete, ha piszkálják azzal, amiről valószínűleg saját maga is tudja, hogy gondja van - persze sokan próbálnak nem tudomást venni a gondjaikról, hogy ne kelljen őket megoldani sem, mert egyszerűbbnek tűnik belekeseredni, mint megoldani.

nehéz kívülről megítélni (ismeretlenül pláne, de még valamennyire ismerve a másikat sem látunk a fejébe), hogy mi segít az embernek kizökkenni a megszokott hibáiból. van, hogy a támogatás, inspiráció, értő figyelem és finoman, érdeklődve feltett rávezető kérdések hatékonyabbak, mert így kénytelen saját maga megfejteni és kimondani, mi a gond, mi a megoldás rá és ezzel pedig kénytelen elismerni, elfogadni is azt - nem véletlenül ez a pszichológusok általános módszertana. nem diagnosztizálnak, ítélkeznek, hanem csak kíváncsiak. irányítottan, de csak kérdeznek és keresztkérdeznek, legfeljebb tanácsolnak.

persze van, akinél az erőteljesebb, megrázóbb kommunikáció segít, amit Csernus is művel. beszól, összetör, hogy aztán felépítsen. de ezt a módszert nem mindenki egyformán tolerálja - pont ezért gond, hogy sok rokon is így próbálja terelgetni a szeretteit, amivel még nagyobb károkat képes okozni, mint amiket megoldani próbál, mert a másik támadésként éli meg és mégjobban befeszül, megmerevedik az ellenállásban és pláne elutasítja miatta a segítő szándékot, vagy akár a családi kapcsolatokat is megszakíthatja, leépítheti miatta, mert ebből a piszkálásból ő nem kér...

nehéz a másiknak segíteni, főleg, ha ő maga nem kér a segítségből.