Nagyon faj, mikor fogom tudni feldolgozni?

A blogvezető anyukának nagyon hasonló a története. Hátha segít, hogy beleolvasol. [link]

Vannak terápiás csoportok, ahol kaphatsz szakszerű segítséget is.

Nagyon sajnálom a veszteségedet, sok erőt nektek! <3

Nagyon együttérzek. Velünk tavaly októberben történt ugyanez, az én kicsi magzatom 33 hetesen ment el. Szintén van egy 3 éves "nagytesó", aki az elején ugyanígy kereste, várta a kishúgát. Sokszor elmagyaráztuk neki, hogy sajnos nem jöhetett el közénk, angyalka lett. Együtt megyünk mindig a sírjához, és viszünk virágot. Mára már megértette, és maga emlegeti, hogy jártunk megint a kistestvére sírjánál, aki angyalka lett. Sajnos ez az embert próbáló időszak évekig fog tartani, de fontos, hogy őszinték legyünk a 2-3 évessel is, és az angyaltesó a család része maradjon, bármi történik is.

Megnyugvást kívánok nektek. Szeretettel: egy sorstárs.

Szia. Utolsó vagyok. Nézelődtem a neten és egy hasonlo történetre találtam, mint a tiéd. Az anyuka nagyon szépen és alaposan leírta hogy hogyan értette meg a kislányával a dolgot és hogy hogyan fogadta. Bemásolom neked ide a lényeget:

"A legnehezebb dolog az volt, hogy hogyan „értessük meg” a kislányunkkal, hogy –egyelőre- nem lesz kistestvére… Mikor hazaengedtek, csak ölelt és ölelt, majd megkérdezte, mi történt velem, miért voltam kórházban… Ahogy azelőtt is, oda-odabújt a hasamhoz, „megsimizem a kistestvéjemet” – mondta és sorolta, mi mindenre fogja majd megtanítani, melyik ruháit adja neki. Hogyan közöljem vele, hogy már nincs a pocakomban? Először hárítottam a kérdéseit, eltereltem a figyelmét. Aztán kikértem egy gyerekpszichológus barátnőm tanácsát, mi a legjobb megoldás egy ilyen szörnyűség feldolgozására egy két és fél éves, értelmes kisgyermek esetében…

Megerősített abban, amit én is gondoltam, mindenképpen próbáljam az ő kis nyelvén elmesélni, hogy kistestvér nem születhet meg, a csillagok közé költözött, onnan néz minket. Tudatosítsuk benne, hogy ő nem tehet semmiről. Válaszoljunk a kérdéseire. Ne szégyelljem előtte a könnyeimet, mutassam ki nyugodtan a szomorúságomat. Most is, hogy írom e sorokat, folyamatosan sírok, iszonyú nehéz volt ez a rész is... Aztán megtörtént a nagy beszélgetés egy újabb alkalomkor, amikor a pocakomat kezdte simizni.

Elmondtam neki a könnyeimmel küszködve, hogy kistesó nincs már benne, mert elköltözött onnan a csillagok közé, hogy majd egyszer később visszajöjjön. Megértette és már mondta is, hogy ott játszik az angyalka-barátaival, meg ugrabugrál... Este, mikor a férjem hazajött, szomorkásan mesélte neki, hogy "apa, nem lesz kistestvéjem...", majd hozzátette, hogy fent az égen van és már biztos alszik, biztos van ott ágyikója... Szóval továbbszőtte a maga kis gondolatmenetével. Annyira sajnálom szegényt, úgy várta, olyan szeretettel beszélt róla mindig, nála jobb testvért el sem tudok képzelni, úgy megérdemelte volna..."

Remélem ezzel egy picit segítettem neked. Sok erőt nektek.

Részvétem. Feldolgozni Te mint felnőtt idővel fogod. A napi rutin felváltja a szomorúságot mert muszáj. A megváltoztathatatlan kezeléséhez mondok egy elrettentő példát.

Amikor én voltam óvodás, elvileg nekem is lett volna egy öcsém. Csak aztán valamiért nem lett, pedig emlékeim szerint már nagy hasa volt anyunak meg minden.

Amikor megkérdeztem, hogy mikor lesz már öcsi nem szóltak semmit csak sírtak. Rájöttem, hogy meghalt, hogy elment. A gyerekek felfogják ki a a halál értik az "el"fogalmát.

Így többet nem kérdeztem, hogy ne sírjanak.

Viszont a mai napig nem tudom pontosan, hogy mi lett vele. A mi családunk fura és rettentően szomorú család.

Mond meg a lányodnak az igazat, ha neki az a jó, hogy ha meghal valaki akkor angyalka lesz és a felhők között boldogan játszadoznak a többi angyalkával.

A karácsonyi angyalkát viszont szűkítsd le egy angyalkára akinek ez a dolga, hogy karácsonykor eljöjjön.

Ne hagyd, hogy az ünnepetekre árnyék boruljon. A karácsony a szeretet és az öröm ünnepének kellene lennie.

Így visszaolvasva szívtelennek tűnök. De amit leírtam igaz.

Én a #13-as válaszoló vagyok. Utolsónak igaza van. Nem szabad, sőt tilos elhallgatni az igazat a nagyobb testvér elől.

Én a "vigaszbaba" voltam, aki a meghalt magzat után kb. 5 évvel született. Sajnos anyám nem beszélt a bátyámról, akit a 7. hónapban veszített el. Azt is csak apámtól tudtam meg anyám halála után, hogy fiú lett volna, és nem tudták, milyen okból állt meg a szíve méhen belül. Ha anyám szökőévenként szóba is hozta az esetet, azt mondta rá, hogy "volt egy elhalt terhességem".

Na, ezt nem szabad! Nem csak magának okozott fájdalmat anyám, hanem nekem is, mert a mai napig foglalkoztat, mi lett volna ha...mi lett volna a neve stb...

Ebből tanulva, mi elneveztük az elhunyt kicsi lányunkat és eltemettük. Rávésettük a síremlékre a nevet, amit élve születése esetén kapott volna. Ha emlegetjük, a nevén nevezzük, és rendszeresen látogatjuk a sírt a nagytesóval együtt. A "kicsi" a családunk része maradt, nem vált tabuvá az elvesztése.

Nektek is ezt ajánlom.

jaj de jó! gratulálok!

szerencsétek van hogy ilyen hamar összejött újra.

gondolom félelmekkel teli volt ez a 9hónap! de a lényeg hogy minden rendben!