Kinek volt mostanában missed ab? Hogy tudja rajta magát lelkileg túl tenni az ember? Ti hogy csináljátok?

Oké, értem amiről beszélsz, tényleg! De 25 évesen még tényleg fiatal vagy és biztos, hogy lesz babád!!!

Nagyon szorítok Neked, próbálj pozitívan gondolkodni!

Nagyon megrázó dolog egy ilyet átélni, sajnos már írtam, én is tudom.:(

Kedves Kérdező!Szeretném neked leírni a mi történetünket!Tavaly márciusban kezdtünk neki a babaprojektnek, nagyon lelkesek voltunk, második hónapban össze is jött a baba. Az örömünk nem tartott sokáig ugyanis vérezni kezdtem és spontán elment a baba :( Összetörtem, de felálltam, és rá 2 hónapra ismét pozitív teszttel a kezemben álltam!A kis angyalkánk a 10. hétig maradt velünk, aztán megállt a szíve, műtét lett a vége :( Lelkileg engem nagyon megviselt, ezaz egész dolog!Padlón voltam, nagyon sokat sírtam és kerestem a miérteket!Sokszor úgy gondoltam, ahogy az egyik válaszadó, h másoknak mért lehet és velem mért történnek ezek. Gyűlöltem én is az összes kismamát, ha rájuk néztem a sírás kerülgetett!Nekünk is első babánk lett volna!Nehezen dolgoztam fel a kisbabánk elvesztését, hisz már volt keze, lába mindene!Aztán 1 hónap múlva úgy volt, h elég volt, nem csinálhatom ezt magammal, össze kell szednem magam, és előre nézni és bizakodni abban, h nekünk is lesz gyermekünk!A 3 hónap kényszerpihenő után, elsőre összejött a babánk, s én ismét pozitív teszttel a kezemben álltam!Nem mertem örülni, féltem rettegtem az egésztől, h újra megszeretem és elveszítjük őt!Az első 12 hét nagyon nehéz volt, de túl jutottunk rajta. Most 24 hetes vagyok, kislányunk lesz, és örülök h nem adtam fel akkor, és volt erőm felkelni és tovább lépni!Nem mondom, h elfelejtettem az előző két babát, mert sosem fogom, még most is megkönnyezem ha róla beszélek és fáj h ő nem születhetett meg!A szívem mélyén örökké velünk marad!Ezt a kérdést én tettem fel annó!Ha gondolod olvasd el, nekem sokat segítettek a hozzászólok!

http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__terhes..

Kitartást, és mielőbbi babásodást kívánok Mindenkinek!

Én írtam, hogy az isten oda ad, ahova nem kéne, és még egy bejegyzést is írtam.

Lehet 25 éves vagyok, de annyira megvisel ez a sok várakozás. Megvan a saját családi ház, minden készen állna rá, hogy ő már jöjjön, és semmi.

Azt azért már énis megszeretném kérdezni, volt e valakinek hasonló tapasztalat az enyémhez képest!

Szóval ugye én 11 hetesen még 3 nap hiányzott a 12 héthez, reggel úgy keltem hogy csurom vér voltam , előtte volt pecsételő vérzésem, doki megnyugtatott semmi baj, kaptam duphanostot, ugye nekünk ez az első baba lett volna és 3 évre sikerült, na a lényeg, aznap 3 kórházban voltunk, a nőgyógyászom helyettesénél is, mindenhol megálapitották hoyg a petezsák kilapult, a lényeg a lényeg, hogy nem akartak kaparni, ez egy keddi nap volt, azt mondták vácon hétfőn menjek vissza éh gyomorral , és kikaparnak, na jó haza is mentünk ugye, este 11 kor görcseim voltak, azt hittem meghalok mintha vagdalnák késsel a petefészkemet, aztán hajnali 2 kor kimentem a mosdoba pisilni, a pici baba kiesett belőlem, láttam a kis szemét, száját...nagyon szép látvány volt én sokkot is kaptam...másnap hajnalban toltak a sürgőségire már, egyből kapartak ugye.

Na a kérdésem ide jönne,, hogy volt e valakinek hasonló élménye kaparás közben mint nekem, nem tudom migt álmodtam, de olyan szép álom volt, annyira nyugodtan kelltem fel az altatásból, de utánna bögtem mint az állat, sikoltoztam mint egy nem normális, mikor észhez tértem hogy a kisbabám maradványait szedték ki belőlem...mi nagyon ragaszkodtunk ehhez a babához..

Na a műtét alatti jó érzés lenne a kérdésem volt e valakinek ilyenje? Köszönöm előre is, és bocsi hoyg ilyen sokat írtam. De lehet néha jobb kiírni magunkból a fájdalmat...

14-es és még nem tudom melyik voltam az elején.

Most megint megvolt a remény bennem, mert 2 napot késett, most viszont megint üres lettem. Kértem anyámtól egy nyugtatót, már görcsölök, szerintem pár órán belül megjön. Nem értem. Pedig most mindent máshogy csináltunk ebben a hónapban.

Nem tudom most mi lesz, olyan kilátástalan minden. Megint holnaptól folytatódik úgyan úgy minden.

Minden a régi lesz. Nagyon fáj ez most nekem, leírni sem tudom.

Pedig még fekve is maradtam utána. Sírás van rajtam, legszívesebben üvölteni tudnák a fájdalomtól.

Nem vagyok nagy hívő, legalábbis a picim halála óta, de tegnap imádkoztam, megint feleslegesen.

Nem értem miért kell ennyit szenvednem egy kisbaba után.

Nem tudom legközelebb mikor fogok írni, most egy ideig biztos nem, össze kell magam szednem, mert különben nem tudom mi lesz, már így is teljesen a betege vagyok ennek az egész babás dolognak! Eddig még éltetett a tudta, hogy 3 évet vártunk akkor a kis csöppségre, aztán itt hagyott majdnem 12 hét után, most megint eltelt 2 év 2 hónap és nem tudom hány nap, és még mindig semmi.

Ne haragudjatok , nem akarok senkit sem lehúzni, de tiszta depressziós lettem most már.

Mindenkinek szebb napot mint az enyém, és akinek van egy kis csöppség a hasában vagy éppen a kezében, vagy mellette, adjon hálát az istennek!

Kedves Utolsó!

Megértem az elkeseredésed, de fel a fejjel. Hormonvizsgálaton voltál?

Azok közé tartozom, akiknek már volt egy babájuk, amikor ez történt. Nekem is az segített átlendülni a helyzeten, hogy ott volt az egy éves kisfiam. Mintha csak érezte volna, hogy baj van, mert annyit szeretgetett engem.

Kb. 5-6 hetes terhességnél mehetett el a baba és tudtam hogy baj van. Beteg volt a kisfiam és én is elkaptam. Mindenem fájt, de nem akartam gyógyszert bevenni. Aztán pecsételés, kis vérzés, de csak 1-2 hét múlva jutottam el a dokihoz, mert napi két szurira kellett vinnem a kisfiamat. A dokim váratott még két hetet, de utána sem volt szívhang és deformálódott a petezsák. Az altató egy-két napra kiütött, aztán csak ürességet éreztem. Fizikailag és lelkileg is. Kontrollon azt mondta a dokim, hogy fizikailag minden oké, de szerinte a lelkiek miatt várjunk egy pár hónapot. Műtét után 3 hónappal terhes lettem. Dokihoz csak a 8-9. héten mentem el és végig izgultam az egész terhességet. A dokim azt vallja, hogy ha egy baba nem lenne egészséges, akkor legtöbbször a természet ezt megoldja a saját módján. A következővel majd minden rendben lesz...A kisfiam már majdnem 2 hónapos és itt alszik nem messze tőlem.

Mindenkinek kívánom, hogy többet ne forduljon elő vele és mielőbb a karjában tarthassa a saját kicsikéjét! Senki ne hibáztassa magát és akkor vágjon bele a következőbe, ha már kezdi azt érezni, hogy lelkileg készen áll rá.