Normális helyzet ez, vagy én reagálom túl, vagy rosszul reagálom, vagy velem van gond?

(előre bocsátom, hogy nem tudtam eldönteni, hogy jó kategória-e, mert egy kicsit kevert: emberi tulajdonságok?, párkapcsolati problémák?, gyerekvállalás?; mivel nem tudtam eldönteni, ide írom ki, ha valaki úgy érzi nem ide kéne,bocsi)

Szóval fiatal vagyok, 21 éves és nagy nehezen elárultam a barátomnak, hogy 18 éves koromban teherbe estem, és mivel nagyon nem tudtam mihez kezdjek, csak hallgattam hosszú napokon és heteken keresztül róla. Támogató közegről szó se lehetett volna. Őt pedig akkoriban a saját bajai miatt nem akartam terhelni, tudom butaságnak hangzik, így visszagondolva én is annak látom.. de nagyon kétségbe voltam esve. Attól is, hogy otthon mit szólnak, ő mit szól stb. Nem mondtam el senkinek, úgy éltem az életem, mint az előtt. Aztán amikor másodszor orvoshoz mentem, nem volt szívhang, elsőnek volt. "Sajnos ez előfordul.."

Azóta magamban tartom ezt. Átmentem egy depresszió-szakaszon, magamat hibáztatva. Most, hogy beszélünk a gyerekvállalásról, úgy éreztem, hogy elmondom neki. Előtte is akartam, miután lement az érettségi neki, mert pont előtte történt ez, azért nem mondtam el.. de valahogy nem jött ki a számon, pedig ezerszer nekiindultam. Szóval most megtettem, és tudom, hogy hamarabb kellett volna.. de a reakciója sokkolt. Illetve az, hogy nem volt neki. Meghallgatta, és egyszerűen ennyi. Nem is érdekelte a téma, nem mondott rá semmit és nem is ideges/bánatos/boldog (egyszóval semmilyen érzése ez iránt). Nekem viszont belehasad a lelkem, abba is, hogy nem érdekli. Ezt én reagálom túl?