Ez normális, vagy még mindig nem dolgoztam fel?

Az első terhességem elhalt. 3 és fél évvel ezelőtt történt, szóval nem ma. A 13. héten derült ki, missed ab lett a vége. Kivizsgáltattam magam, és mellékvonalon kiderült, hogy valószínűleg korai petefészek-kimerülésem van/lesz. Ez a kettő elég ütős volt így gyors egymásutánban, megbolygatta a világnézetemet.

Szerencsére azonnal újra terhes lettem, született egy egészséges kislányunk.

Mégis: nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe az első. Márciusban (amikor elvesztettük) és szeptemberben (amikor született volna) különösen sokat gondolok rá.

Talán nem is tudtam rendesen elgyászolni, hiszen azonnal újra terhes lettem, és más irányt vettek a gondolataim. Olyan, mintha nem zártam volna le magamban a gyászfolyamatot, elvégre már az élő a legfontosabb, és nem kívánhatom, hogy bár másként történt volna, hiszen akkor ő nem lenne nekünk, nem ő lenne. Furcsa filozófiai dilemma.

Alapvetően racionális, természettudományos gondolkodásmódú ember vagyok, szóval az ilyen "még nem érett meg a lélek a születésre", "egy kis csillag fényesebben ragyog", "angyalkaként vigyáz ránk" dumákkal a világból ki lehetne kergetni. De a feldolgozatlan, elfojtott gyász negatív hatásait szeretném elkerülni.

Volt valaki hasonló helyzetben? Hogy lehet ezt az ellentmondást feloldani?