Ti, hogy tartottatok titokban, hogy varandosak vagytok?

Huh, előző terhességemnél nagy kihívás volt nem elmondani (egyszerűen kerültük a témát). Úgy voltunk vele, ha majd minden rendben lesz, elmondjuk, ha meg baj történik, jobb, ha nem is tudnak róla. miért kellene elszomorítani őket?. Nos baj történt. Nem akartam elmondani, de anyunak nem tudtam hazudni. Utólag vallottam be, hogy volt egy vetélésem - meg látta is rajtam, hogy valami nem oké velem.

Most újra babát várunk. Most megsúgtuk a szülőknek. Így velünk együtt drukkolnak és várják a holnapi dokilátogatás eredményét. Nem örülök, hogy az izgulós részt is át kell élniük ahelyett, hogy csak jó hírt kapnák meg, amikor már minden oké... de valahogy úgy érzem, így mégis könnyebb.

Én ilyen okból nem tartottam titokban. Csak pár napig, mert a pozitív teszt után néhány nappal volt anyukám születésnapja. Már annyira várta az unokát, hogy aznapra időzítettem a hír közlését.

Amúgy nagyon ráérzett, mert előtte tíz nappal mentünk nyaralni. mivel útba estek, megálltunk náluk. Valamit úgy vezettem fel, hogy "jó hírem van, mert...", anyám pedig közbevágott, hogy "terhes vagy??". Utólag derült ki, hogy igen, csak akkor még én se tudtam róla.

Korábban soha nem kérdezett rá így, maximum arra, hogy tervezzük-e. A próbálkozásról nem tudott senki.

#11

Nem csak a terhességnél lehet izgulni :)

Teljesen tankönyvi terhességem volt. A szüleim 250 km-re élnek. Amikor beindult a szülés, felhívtam őket, hogy megyünk a kórházba, férjemet zaklassák - ők pedig másnap utaznak hozzánk.

Egész éjjel virrasztottak és bámulták a telefont, hogy hívja őket a férjem. Nekem összejött egy durván mészárszékes szülés, rögtön utána még vittek műteni meg visszahegeszteni a dolgokat a helyükre. A műtét alatt hívta fel őket a férjem (hajnali 5 körül lehetett), aki addigra elsírta magát a stressztől.

Gondolhatod, ott vannak 250 km-re, egy zokogó pasi összefüggéstelenül vérről, műtétről, egyebekről hablatyol, ők meg lófüttyöt nem tudnak csinálni. Szerintem addig nem is nyugdtak meg, amíg órákkal később én magam nem telefonáltam, hogy megmaradok, csak marhára fáj mindenem.

Aztán meglátogattak és a durva vérveszteség miatt falfehér voltam, a sérülések miatt meg mozgásképtelen. Igyekeztek jó képet vágni, hónapokkal később merte apukám elmesélni, hogy életében nem szorongott annyira, mint akkor. Hiába nyugtatta őket az orvos, hogy bár xarul nézek ki, rendbe fogok jönni, akkor merték elhinni, amikor tényleg felépültem.