Egyik pillanatról a másikra, mint akit elvágtak, az "én aztán soha nem szülök"-ből érzelgősen bőgök, hogy gyereket akarok szülni. Ez normális?

27 éves vagyok és van egy 3,5 éves párkapcsolatom, ami kérdéses, hogy együtt maradunk-e, mert nem vagyok biztos az érzelmeimben. A párom nagyon szeret és már régóta szeretne gyereket. Én eddig mindig azt hangoztattam, hogy hát akkor annak nem én leszek az anyja, mert én bizony nem szülök a büdös életbe soha. Nekem nem hianyzik a sok sírás rívás hiszti, meg én ki se bírnám a szülést, nem is lennék jó anya, stb....

Most meg pár hete egyszerűen rámjött egy érzés, hogy mennyire jó lenne anyává válni, meg biztos milyen gyönyörű gyerek lenne belőlünk, és teljesen átérzem, hogy mennyire jó lehet anyának lenni. Már sírtam is, hogy én gyereket akarok szülni. Eddig azt mondtam, hogy majd olyan 30 eves korom körül bőven elég lenne ESETLEG egy gyerek, több biztos nem. Most meg elkezdtem bepánikolni, hogy úristen már 27 vagyok, és már rég lehetne, meg hát talán testvér is kéne és az már aztán tényleg 30 fölött lenne. Nem ismerek magamra. A párom is a lelki szemeim előtt van a leendő gyerekünkkel. Biztos milyen büszke lenne, meg ha elképzelem, hogy szülök egy kisbabát és az az enyémés anya vagyok, képes bekönnyezni a szemem. Ez normális? nem betegesen éles váltás ez? Minden ott kezdődött, hogy bámultam a kisbabákat ha láttam valahol.

Normális jelenség ez, hogy nem is vagyok biztos a párkapcsolatomban? Már az is megfordult a fejembe, hogy mi van ha terhes vagyok, csak még nem tudom és rendezkednek a hormonjaim. Bár menstruáltam rendesen. Ez más nőknél is ilyen éles fordulat volt?