Ti szeretnetek ha ferjetek, parotok mellettetek legyen szulesnel vagy rabizzatok a dontest?

Én még nem döntöttem el. Igazság szerint ő be akar jönni, én meg nem akarom, hogy miattam lemaradjon az "élményről" de fogalmam sincs mennyire idegesítene az együttérző de tehetetlen téblábolása. Az, hogy mit lát, kevésbé érdekel...

Ismerem magam. Nem sajnálkozó együttérzésre meg simogatásra van szükségem, hanem határozott iránymutatásra és arra, hogy gyorsan helyretegyék az agyam, ha netán elkezdenék hisztériázni. A férjem meg olyan áldott jó lélek, hogy biztosan nem tudna rám szólni vajúdás közben, hogy "ne rinyálj, koncentrálj, akkor nemsokára túl leszel rajta" mert sajnálna. Azzal viszont nem megyek semmire.

Úgyhogy passz, majd meglátom. Anyukám is ott lesz a közelben, ha elszáll az agyam, anyum jön be, mert ő egyrészt már túl van ezen, tudja mi miért van így tudja azt is, hogy nem kell sajnálni, másrészt óriási rutinja van abban, hogy lekezelje az agymenéseimet és helyes irányba terelje az idegből rám törő energiáimat.

Mi apás szülésre készültünk. Nàlunk is egyértelmű volt h bejön.

Aztán sajna a 38. Héten kiderült h ez császár lesz, de mondta a doki h a műtőbe nem jöhet be, viszont kintről nézhető. Az üvegfalon át.

Így is lett!

Nem gondolkodott rajta a férjem l, egyből rávágta h ő szeretné nézni ;)

Nekem is sokat jelentett h láttam őt közben :) Számomra megnyugtató volt

Ott volt:) bar azt megbeszeltuk, hogy nem nez oda, mikor jon ki a baba, mert hallottam, hogy olyankor par ferfi elundorodik a parjatol...

Aztan mikor jott a feje, odajott, en meg mondtam neki, hogy ne nezz:D:D a szuleszek is csak nevettek, de vegul nezte, en nem bantam, nagyon szerette volna latni, ahogy megszuletik a babaja :) es nem banta meg, meg is kerdeztem szules utan, hogy mar nem szeretsz? (Hormonok :D) es mondta, hogy de, egyre jobban :) ugyhogy nalunk ez egyaltalan nem volt problema, nagyon jol sult el hala istennek, viszont nem minden ferfi ilyen, van, akit zavar.

Szerintem ha a no akarja, hogy bent legyen a parja, akkor mondja el neki, viszont ha a ferfi nem szeretne, akkor felesleges eroltetni:) szerintem ha ferfi lennek en nem mennek be:D

Az első gyerekénél nem volt bent (előző házasság és császáros szülés).

Mondtam, hogy nekem fontos lenne, úgyhogy bejön, aztán bármikor kimehet. Ő nem igazán tudta eldönteni, hogy mit akar.

Bejött, vajúdás alatt rezzenéstelen arccal tűrte, hogy szó szerint teljes súlyommal a nyakában lógjak, mert nekem úgy esett jól. (Ő 80 kg, én akkor voltam 60 még gyerekkel, magzatvízzel, mindennel együtt)

A kitolást guggolva javasolta az orvos, egyik oldalról a férjem húzott állásba, másikról a doki. Aztán kiderült, hogy elakadt a baba. Onnantól kapkodás volt, így őt szó szerint lenyomták egy sámlira a szülőágy és a fal közé, hogy ne legyen útban. Közben betrombitálták a segítőket. A sámli a csípőmnél volt. Egyik orvos húzta, a másik felülről könyökölte kifelé. Utána a méhlepény ragadt bent (marha kényelmes lehetek belülről...), szabad műtő nem volt. Az orvos puszta kézzel, darabokban tépkedte ki. Én kínomban a férjem alkarját haraptam, elég csúnyán nézett ki másnap. Mély fognyomok, kék-zöld-lila-sárga foltok.

Utólag beszélgettünk, kérdeztem, hogy az ő szemszögéből milyen volt. Premier plánban látott mindent, sőt, tőle tudtam meg, hogy bélsár is távozott. Különösebben nem rázta meg a látvány, ő attól borult ki, hogy látta, hogy nagyon szenvedek (a méhlepényes rész tényleg élveboncolás volt, még a fal is véres volt az orvos körül) és nem tudott segíteni.

Azt már a szüleim mesélték, hogy amikor végre felszabadult a műtő és betoltak kiszedni a méhlepényt, akkor hívta fel őket a férjem. Ahogy mesélte, hogy mi történt, elsírta magát. Akkor szakadt ki belőle a feszültség. Gondolom ő kevésbé volt beszűkülve, mint én és jobban átlátta ott és akkor a helyzetet. Bennem csak fél nappal később tudatosult, hogy mennyire könnyen fordulhatott volna tragédiába a helyzet és milyen szerencsénk volt, hogy mindketten egészségesen hagytuk el a kórházat.

A köldökzsinórt nem mert elvágni, mert a gátmetszés közben az amúgy csendes, úriember típusú orvos száján kicsúszott egy "b...meg, hogy ebben a nyamvadt kórházban nincs egy normális olló, ezzel csak nyaszatolni lehet". Na, azt az ollót nem merte használni.

De nagy élmény volt neki, hogy őlátta meg a lányuk fejét, látta, ahogy kiköpi a magzatvizet és vesz egy mély levegőt. illetve az állapotom miatt főleg ő volt vele a születése után.

Én nagyon szeretném hogy bent legyen mert nem akarom hogy lemaradjon arról a pillanatról. De sajna nekünk csak 3 vetélésünk van. A legutolsó éppen ma reggel.😢

De várom azt a pillanatot, a mi pici babánkat.

Én személy szerint gyávának tartom azt a férfit, aki annak ellenére, h a párja szeretné, hogy ott legyen, nem megy be vele.

Jó ha ott van "támasznak" :)

Részemről örülnék, ha bejönne velem. Senki nem tud úgy erőt adni nekem és támogatni, mint ő. Sokat segítene a jelenléte. Viszont nem tudom, jó lesz-e látnia, ahogy szenvedek, erőlködök.

Ő mindenképpen szeretne bejönni, ki nem hagyná. Nem gyomorbajos, bírja a vért és az egyéb csúnyább dolgokat is, úgyhogy ez sem visszatartó erő. Meg ez neki is nagy pillanat lenne. De a szülés nem két perces folyamat, majd közben úgyis adja magát a helyzet.

Igazából a döntés közös, de nem volt nehéz, mindketten azt szeretnénk inkább, ha bent lenne.