Mit csináljak, teljesen össze vagyok zavarodva?

Nézd, nálunk is az volt, hogy tervben volt a baba, csak későbbre. Én pont egy háromkörös állásinterjú közepén voltam, mentem volna vissza dolgozni, amikor pozitív lett a tesztem. Két napra rá közölték, hogy felvettek... itt álltunk egy házfelújítás előtt, hát mit mondjak, a lehető legrosszabbkor jött ez a terhesség.

Nem arról van szó, hogy egyáltalán nem akartuk, csak nem most... de valójában azért nem olyan vészes a helyzet, hiszen egy stabil kapcsolatba érkezik, és akartuk is ezt a babát, csak még most nem...

Jött az újratervezés: át kellett alakítanunk az előzetes elképzeléseket, terveket.

De érzelmileg nehezen ment feldolgozni, nem tudtam örülni a babának, nem tudtam kötődni hozzá. Mivel korábban volt két korai vetélésem, a pozi teszttől kaphattam volna progeszteronpótlást, de nem mentem dokihoz. A sorsra bíztam. Halogattam a dokihoz menetelt, nem akartam szembenézni a helyzettel. Sok indulat volt bennem, úgy éreztem, hogy a baba átvette az irányítást az életem felett. Sokat beszélgettem az egyik barátnőmmel, akinek szintén nem tervezett terhessége volt, vele nyíltan tudtunk beszélgetni az érzéseinkről, ő megértette, hogy nem úszom örömmámorban. Jót tettek ezek a beszélgetések.

A végsőkig halogattam a dokim felkeresését, a 10. hétre jelentkeztem be első ultrahangra. Még akkor is úgy mentem, hogy legszívesebben visszacsinálnám az egészet, de közben már ott volt azért az aggódás is a babáért, valahol a lelkem mélyén reménykedtem, hogy jól van.

Aztán amikor megláttam, minden megváltozott. Kiderült, hogy nem 10, hanem bő 11 hetes. Amikor megláttam a kis szívét, és ahogy kalimpál kézzel-lábbal, egyrészt ijesztő volt, mert innentől már kézzelfoghatóvá és visszavonhatatlanná vált az egész terhesség-dolog, másrészt érzelmileg is megérintett. Azóta mindig látom magam előtt, ahogy mocorog, és már nem tudok nem szeretettel gondolni rá.

Én csak biztatni tudlak, hogy bárhogyan is érzel most, az idő segít, ahogy látod, érzed majd, változnak az érzések is.