Anyósotokkal milyen a viszony?

Sajnos az ezzel a baj, hogy nagyon különbözőek az emberek. Ez itt is látszik, hogy ami az egyik agyára megy, az a másik szerint jó ötlet. Pl. akármilyen szörnyen hangzik, szerintem a disznózsír sem hülyeség, elég sok mindenre használták régen, csak ugye vannak a modern kenőcsök, amik vagy jobbak vagy sem. Nálunk is volt a családban, aki lehidalt mikor az öregek javasolták, de mivel végig próbált minden szart végső kétségbeesésében kipróbálta és bejött neki, a másodiknál már rutinból kente... Ez egyéni ízlés kérdése.

A baj nem is ezzel van, hanem azzal, hogy az anyós egy szent tehén. De tényleg. Ha belegondoltok, akkor itt is írják, hogy jaj hallgasd meg és egyik füleden be a másikon ki. Ne vitatkozz, ne foglalkozz vele. És ez jobban belegondolva elég gáz, mert ezzel csak azt erősíti az ember, hogy anyós a felnőtt, anyós a mindent tudó, a meny meg a rossz gyerek, aki titokban csinálja másképp a dolgokat. Holott minden más ismerőssel felnőtt módjára közöljük, megvitatjuk a dolgokat. Mert egy szinten álló, felnőtt értelmes emberek vagyunk és ez természetes. De az anyós, az az anyós, a szent tehén, akinek nem szabad megmondani, akit el kell viselni, akinek mindent hagyni kell stb. Szerintem ez több, mint gáz. De a legrosszabb az, hogy még erősítik is ezt a hozzáállást, hogy ne alakíts ki rendes viszonyt az anyósoddal, hagyd meg a saját felsőbbség tudatában, te meg csak húzd meg magad, ha jelen van. Hát szerintem ez szörnyű!

Én is mondtam, hogy ha olyat mond, akkor egyik fülemen be, a másikon ki. De ezeket nem igazán komoly dolgoknál alkalmazom. Ami fonttos kérdés, abban mindig elmondom a véleményem és megkérem, hogy ő is tegyen így a fiammal, mert mi így csináljuk. Kész. Képes vagyok konfrontálódni vele és mint felnőtt a felnőttel megbeszélni a dolgokat. De ha minden apró cseprő hülyeségért szólnék (és nem engedném el a fülem mellett), akkor kizártnak tartom, hogy képesek lennénk normális viszonyt fenntartani.

Mint mondtam, minden okoskodás ellenére szeretem az anyósom, mert alapjában véve kedves, és segítőkész, imádja az unokáját, mindig lehet rá számítani. Ezért nem is fogok olyanokat mondani róla, hogy egy borzalom, meg "az a nő", meg megtudnám fojtani.

Arról nem is beszélve, hogy Ő a férjem anyja. Amikor a férjemet választottam, a családját is választottam. Milyen jogon várnál el tőle pl azt, hogy válasszon köztem és a szülőanyja között?

Egyszer én is anyós leszek és lehet, hogy majd az én menyem is kiborul tőlem. :) Ki tudja! Ahogy öregszünk egyre szeszélyesebbek leszünk. Ki tudja milyen leszek nagymamaként?!

Remélem még van itt valaki... Számomra a 11es válaszoló véleménye a teljesen elfogadható, köszi is érte, hogy ilyen szépen megfogalmaztad:)

Az anyósokkal -vagyis a saját esetemből kiindulva az én anyósommal- az a baj, hogy azt elvárják, hogy tiszteld Őket, mert a férjed megszülték, felnevelték, stb. egyszóval mert a férjed édesanyja és ez eddig rendben is van. Tisztelem, bár nem szeretem, hogy mert ilyen meg olyan jó embert nevelt nekem. Nem nekem szülte és nevelte. De tisztelem, mert a férjem édesanyja. Amikor nálunk erről volt szó anyósommal (vitatkoztunk éppen...), akkor is ezt mondtam, erre Ő, hogy igen, ezt maradéktalanul elvárja. Majd elismerte, hogy meg is van. Erre mondtam én, hogy soha semmit nem vártanm el Tőled, amit én ne teljesítettem volna az irányodba, úgyhogy akkor Te meg azt tiszteld, hogy az unokáid édesanyja vagyok, ha már azt nem sikerül, hogy a fiad felesége... Ezen meg úgy meglepődött, hogy köpni-nyelni sem...

Nálam itt van az alapvető vízválasztó, hogy amit Ő elvár, szeretne, lécként meg kell ugranod menyként, azt sem Ő, sem a lánya, sem senki nem tudja/tudta teljesíteni. Tényleg objektív alapokon és ezt nem magamtől kitalálva, hanem ezt a tézist pont a férjem mondta... Szerintem ez a két pont (Te tiszteld anyaként - Ő nem, Te olyanokat tegyél meg, amit Ő sem tudott) az anyós-meny kapcsolat rákfenéi, legalábbis nálunk.

Bocs a terjedelmes válaszért, de hátha valakinek egyszer majd segít:)

Utolsó vagyok.

Nem irigyellek, így előre... Mi a gyerekek előtt tök jól megvoltunk, szinte barátnők, de tényleg. Együtt mentünk kávézni, a vége felé Ő vitt CTG-re, stb. Aztán megszületett az első gyerekünk és mindennek vége... Nem mondom, hogy csak Ő változott, mert én is, szerintem mindketten, így a korábbi jó kapcsolatnak vége lett.

Nekem jót tett, hogy vállaltam Vele a konfliktusokat, kiadtam magamból a dühöt és nem örlődtem. Meg Ő is ezáltal észlelte, hogy vannak határok, egyébként honnan tudná, hogy baj van, vagy valami nem jó, ha nem szólsz?

15-ös, 16-os, vagy nem tudom hányas vagyok...

Az utolsó, 18-as válaszolónak teljesen igaza van, hidd el nekünk:) (lehet, hogy tévedek, de a kommentjének eléggé "tapasztalatszaga" van...).

Ki kell állnod Magadért, a családodért, a magánéletedért, a gyereknevelési elveidért, a fürdetési szokásaidért, a sudokrémért, mindenedért. Ehhez kell egy jó férj/élettárs, aki támogat és melletted van. Nálunk mindig az volt az első, hogy a családi- és párkapcsolatunkat NEM ROMBOLHATJA (nem véletlenül nagy betűkkel), akármit is mesterkedik. Aranyszabály. De nekem ehhez van egy remek férjem, egy segítő Édesanyám, aki vigyáz a gyerekekre, ha kell, így nekem könnyű. A lényeget tekintve viszont a konfliktusokat igenis fel kell vállalni!