Kutya és Baba együtt?

Azóta mi újság? Nekem már 2,5 éves a kislányom és abszolút befogadta az 5 fős csapat. Ő meg egy macskát fogadott be, pontosabban a macska nyílegyenesen odament a lányomhoz a hátsó kertben, azóta elválaszthatatlanok, szóval 5 kutya egy macska és egy baba:) Nagyjából minden bejött, amit leírtam. Illetve, nem minden. Amikor hazajöttünk a kórházból, egyedül léptem be a házba. Olyan kóbor kiskutya arcok fogadtak, hogy elfacsarodott a szívem. Nem tudtam, hogy ennyire megviselte őket az 5 napos távollétem. Csak az esküvőmön voltam távol tőlük ennyi ideig, de akkor nem fogadtak ennyire megtörten. Megrendített, hogy mennyire átérezték, hogy a közös életünk egy nagyon-nagyon új fejezethez ért. Öregecske már mindegyik, ezért is sajdult bele a szívem. Nagyon féltem addigra, elolvastam minden sztorit, ami csak volt a neten, széjjeltépett csecsemőkről, szóval bennem volt a para rendesen. De nem voltak sehol azok a vérszomjas vadállatok. Csak 5 végtelenül megrendült kiskutya. Életem szerelme kutyája volt talán az egyetlen, aki épp olyan kitörő örömmel fogadta a babát, ahogy a Baby Annabell babát annakidején. De azért az ő pofija is megtört volt az első percekben. No igen, aztán az első éjszaka úgy alakult, hogy kistacskóm beoldalgott a szobánkba, ahova évek óta nem tehette be a lábát, kiválasztott egy távoli pontot tőlünk, mint aki tudja hogy tilosban jár és ott elaludt. Férjem pedig nem szólt egy szót sem. És én sem. Minden éjjel egy picit közelebb jött. Végül megágyaztunk neki a nagyágyunk egyik vége mögötti sarokban. Életem szerelme kutyája az ágy másik vége mögötti sarokban kapott helyet. Harmadik kutya is bent aludt. Az oldalkiságyat körbebástyáztuk fotelekkel, de kislányom amúgyis inkább a karomba bújva volt hajlandó aludni, esélytelen lett volna bármelyik kutyának hozzáférni, de nem is akartak egyébként. Szoptatni sokszor szoptattam a lábamnál alvó kutyusok gyűrűjében. Nap közben ettől függetlenül ritkán voltak bent. A szobába csakis este mehettek be. A babát 10 hónapos koráig csakis a karomból ismerhették, de onnan intenzíven és folyamatosan szoktattam őket. Az első 2 hónapban általában egész nap kint szomorkodtak az udvaron. Ez megviselte őket, ha késtem a reggeliztetéssel, előfordult hogy véres gyomorsavat hánytak, annyira sok volt a savuk. 2 hónap után fokozatosan be-, beengedtem egy-egy kutyát ismerkedni. Letettem a picit a pihenőszékbe a földre és max. 1 kutyával kicsit ismerkedtek, miközben folyamatosan simogattam a kutyát, ezzel abszolút kontrollálva őt. (Nem odakapósak.) Később már 2 kutyával is ismerkedtettem így. Ez napi 10-10 perceket jelentett. Órákat masíroztam a babával a karomban a kutyák közt a kertben, akik ettől rettentő boldogok voltak. Egyszer volt veszélyes helyzet, az egyik kutyám nagyon nem volt gyerekbarát, ezt tudtam régről, de ő se mutatott semmi agressziót a babánk felé. Viszont amikor először emelte fel a baba a fejét az ágyon és meredten nézte a kutyát, az rámordult. Fel voltam készülve erre, azonnal közbe is léptem és megnyugtattam a kutyát, onnan kezdve őt még jobban elszeparáltam a kicsitől, de folyamatosan kontroll mellett folyt az ismerkedés. Az a kutyám minden testi változást nehezen fogadott el a gyereknél. Nem tudta hova tenni. Nem tudta, hogy ez most ember vagy állat? Ő tipikusan az a kutya, aki simán szétszedne egy újszülöttet. Egyszer amikor éles hangon sikítozva játszott a baba, akkor is láttam rajta, hogy simán levadászná. Amikor mászni kezdett, az is furcsa volt neki. Köztük akkor tört meg a jég, amikor a kislányom 10 hónaposan elkezdte etetni, mikor az asztal alól tőle is kunyerált a kutya. Úgy vette ki a kis kezecskéből a falatokat, mintha hímes tojás volna a keze. Az etetőszékbe is sokszor odadugta az orrát a pici lába közé, az meg nagyokat kacagott. Viszont földre letéve veszélyes lett volna a kutya. Ez a kutyám 1,5 évig valóban elég sokat volt kirekesztve. De abban a pillanatban, ahogy a gyerek felállt és elindult, a kutya agyában helyrekattant valami, onnan kezdve látszott rajta, hogy már abszolút be tudja sorolni: ez egy ember, mégpedig nem is akárki, a gazdáim kölyke, szóval tabu. Hihetetlen haverokká váltak 2,5 év alatt. Múltkor kislányom belecsimpaszkodott a fülébe, amit nem nagyon szoktam hagyni, de megtörtént, hát abszolút bambán tűrte a kutya. Használta már lovacskának is, bár azonnal közbeléptem, a kutya bambán eltűr neki mindent. Múltkor lépcsőnek használta a fotelbe feljutáshoz. Kutya még a fejét se emelte fel. Másik kutyámnál akkor volt krízis, amikor elindult a gyerek és kissé hangosan pakolászva vonult mindenfelé. Amíg ehhez hozzá nem szokott, azt a kutyát még jobban elzártam tőle, mint a többit, akit ez kevésbé viselt meg. De aztán megszokta ő is. Csak hozzá kellett szokni a gyerek esetlen mozdulataihoz. Életem szerelme kutyája a mai napig rendületlenül imádja a gyereket. A sors fintora, hogy kislányom pont vele nagyon gonosz tud lenni. Lehetséges, hogy érzi, hogy ez a kutya az életem kutyája és féltékeny. Pedig ez a kutya az, aki tényleg soha semmiféle agressziót nem mutatott felé. Az első perctől fogva hatalmas boldogsággal fogadta, szó szerint fülig érő vigyorral. Az a kedves vigyor már lefagyott a kis pofijáról, kislányom annyiszor ütötte már meg, egyszer még egy edénnyel is fejbe verte, pedig nem erre neveltem, de hát a féltékenységgel nem számoltam. Szóval mostanában már kissé aggodalmasabban fogadja a gyereket, de még mindig azt érzem a kutyán, hogy gondoskodni akar róla, szerintem első perctől úgy véli, ez a kicsi a mi közös ügyünk, mint minden más a világon, néha attól tartok, azt képzeli, hogy a közös gyerekünk vagy mi...Fiú kutya, hatalmas szívvel. Annak idején a menhelyről befogadott kiskutyánkat is ő istápolgatta, a többiek mind halálra rémültek az új jövevénytől, ő meg nyalogatta mintha anyja volna. Nem volt olyan pelenkázás, amin részt ne vett volna, a mai napig is jön mindig. Ebből kifolyólag az első hónapokban ugyanolyan fáradt volt, mint mi:) Mostanra tartunk ott a kutyákkal, hogy újra együtt vagyunk, mint a régi szép időkben. Felügyelet nélkül csak az életem kutyájával és a legöregebbel (18,5) lehet együtt. De nyáron se voltak elzárva mindig, kutyák úgyis mindig mellettem akartak aludni a melegben, kislányom ezalatt hatalmasakat játszott a kertben, ha akart bejött, ha akart kiment. A 18,5 évesem is nagyon jól fogadta őt. Nem is gondoltam volna, mert főleg az elején elég furán méregette. Amúgy alig lát már szegényke. Amikor kislányom már önállóbb lett, ezzel a kis öreggel találta meg legjobban a hangot. Talán mert ő tényleg olyan öreg már, hogy nem tudott elmenekülni előle, nem is akart, meg se ijedt egy-egy hirtelen mozdulatától, hiszen alig lát. Mikor néhányszor ráfeküdt a kutyára, akit alig bírtam kimenekíteni a 8-10 kg alól, akkor csodálkoztam rá, hogy milyen végtelen szeretettel és barátsággal fogadta a kislányom közeledését. Az a kedves mozdulat, ahogy a szőrmók fejecskéjét odadugta a gyerekhez, az a kedves kis kutyavigyor, habár épp előtte ropogtatta meg azokat az öreg csontokat...Mostanában nagyon beteg már, a 19-et talán meg se éri. Kislányom is megérzett ebből valamit. Sokszor kéri, segítsünk az öregnek. "Látod anya, elfordult a lába! Segíts! Anya! Hagyjad békét a serpenyőt! (mosogattam) Elfordult a lába! Gyógyulj meg kis Kuka! Gyógyulj meg!" Máskor meg közölte, hogy ő szereti XY kutyámat. Épp azt, aki újszülöttkorában simán felfalta volna. Másnap is megismételte, szóval komolyan gondolta. Érdekes dolgok ezek. 10 hónapig el nem tudtam képzelni, hogy egyszer majd ilyen harmóniában élünk a kutyák és a kislányom mindannyian. Előfordul részéről durvaság, nem mindig tudom megakadályozni, bár sosem engedem, a kutyák abszolút biztonságban érzik magukat és ezért van biztonságban a gyerek is. Ha ismerős gyerekek jönnek, akkor viszont csak életem kutyája és a nagyon öreg lehet köztük. Nagyon kiegyensúlyozott kutya való csak több gyerek közé. Nem vagyok elvakult kutyás. Idegen kutyáktól kifejezetten féltem a gyereket. Nagyon utáltam, mikor látogatóban kötelességének érezte a házigazda, hogy összeismertesse a gyerekemet a gyerekhez nem szokott kutyájával. Le is építettem az ilyen kapcsolataimat. Most is bajban vagyok egy ismerőssel, aki úgy véli, hogy az ő kutyája nagyon gyerekkompatibilis, de én azt látom, hogy nem. Féltékeny a kutya, ha a gyerek megközelíti a kutya fekhelyét. Nem csóválja a farkát. Múltkor kislányom megpuszilta, aztán a kutya tövig bekapta a karját. Kislányom csak nevetett, mert valóban nagyon vigyázott a kutya, nehogy megsértse, de emellé morgásszerű hangot adott ki. Lehetett volna ez éppen játék is, de a kutya testbeszéde nekem nem ezt sugallta. Nem csóválta közben a farkát. Én soha az 5 kutyámnál nem tapasztaltam azt, hogy bármilyen tulajdonukat féltették volna a gyerektől. Simán kotorászhat a táljukban. Bár nem így akartam, de annyiszor etette meg őket kézből, hogy a kutyák simán engedik neki, hogy belenyúljon. Igaz, a nagyon öregecske kutya kivételével ezt azért felügyelem, de tényleg, soha semmi féltékenység részükről, neki ezt is megengedik. Szóval összegezve, azt látom, ahány kutya, annyiféle. Idegrendszertől is függ. Attól is függ, a kutya kinek képzeli magát. Nálunk a kutyák sosem voltak féltékenyek, bár megviselte őket az egész, alázatosan elfogadták, hogy nekem mostantól gyerekem van. Az előbb említett idegen kutya viszont kifejezetten féltékeny hasonló helyzetben, talán azért is, mert abszolút gyerekként kezelik, ágyban alszik a gazdákkal, stb...Csak leírtam, hogy lehet ez, de tényleg csak ésszel. Írtam néhány hajmeresztő esetet, hangsúlyozom, ezek elő nem fordulhattak addig, amíg biztos nem lettem abban, hogy megengedhetem hogy előforduljanak. Amíg kétséges volt egy-egy reakció bizonyos helyzetekben, addig abszolút el voltak zárva a kutyák. Még életem kutyája is csak 10 hónaposan mehetett először a kicsi közelébe a földön...Sok hónapba telt, mire odáig jutottam tapasztalatban, hogy tudtam, ez a kutya az életét adná ezért a gyerekért, mellette épp olyan biztonságban van, mint velem. Így őket már nem felügyelem. Az öregről nyilvánvaló lett, hogy szintén mindent elnéz a kicsinek, sőt, hálás még a kicsit durva szeretgetésért is. Náluk inkább az öreg testi épségére kell felügyeljek. A kezdetben veszélyes kutyám hihetetlen milyen bambán eltűr mindent a kicsinek, de azért ő a mai napig kontrollálva van, ha együtt vannak. A másik kutya ijedős picit, őrá azért kell figyelni, nehogy ijedtében kapjon oda, de általában jól el vannak egymás mellett, ha felügyelni nem tudom, őt elzárom. Az ötödik, aki először somfordált be kóborkutya képpel a szobánkba, ő szintén tart néha a gyerek hirtelenkedéseitől, vagy a visításától, de ez a kutya a kutyák közt is kis alázatos, igazából nem sok vizet zavar és mindenben a békességet keresi, szóval mellette is abszolút békességben játszhat a kicsi, ez a kutyám úgyis inkább félremegy, ha úgy látja, hogy a lányzó kicsit vadulni kezd. Így hogy benne vagyok, látom hogy működik, egyszerűen érzem a kutyák minden rezdülésén, hogy mi a helyes, tudom mikor kell elzárni őket és mikor felesleges, meg mint mondtam abszolút kutyafüggő. Ha lenne testvér, azt hiszem, újra végigjárnánk egy iskolát, amiben kitanulnánk egymást. És a macskáról meg nem is beszéltem...Az én kutyás lányom mindene egy macska lett. Hát ez van. Tényleg imádnivaló a fogadott cicánk, én is annyira szeretem:)

Ja, és még egy: egy Anyák Lapjából időközben megtudtam, hogy a fonálférgességet, ami volt gyerekkoromban, nem kutyától kaptam el, hanem embertől. Tehát még ezt se az állatoktól kaptam.