Csak engem zavarnak ennyire ezek a panaszkodások?

Van egy kismama ismerősöm, akivel majdnem minden nap találkozunk, beszélgetünk. Mivel nem szeretnék vele öszeveszni/haragba kerülni, így nem igazán reagálok a panaszkodásaira. Meghallgatom és ennyi.

Kezdem ott, hogy kb. 1 év után sikerült teherbe esnie, aminek természetesen nagyon örültek a férjével együtt. Végig problémamentes terhessége volt, nem hányt, nem émelygett, nem volt kívános, nem is hízott inkább csak a hasa nőtt, nem vizesedett, nem volt sava...egyszóval minden rendben zajlott. Nemrég töltötte be a 36. hetet, azóta folyton azt hajtogatja, hogy neki mennyire fáj a dereka, mennyire nyomja már mindenhol a baba, ő már kint szeretné tudni a babát. ráadásul nagy babának saccolta a doki, így mást sem hallok tőle, csak hogy ő már menne szülni, ne nőjjön tovább odabenn stb.

Én is túl vagyok 2 szülésen, mindkét terheségem nagyon megviselt, az első trimesztert végighánytam, majdnem kórházba kerültem, egész terhességemet végigkísérte a sav, savlekötővel éltem. Mindkétszer nyáron szültem, az elsőt 4kgosan a legnagyobb kánikulában. Vizesedtem, vérszegény voltam a vaskészítmények mellett is, millió kis bajom volt...Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem panaszkodtam, de nem ennyire és nem ennyit és csak a férjemnek. Azt meg végképp nem kívántam, hogy előbb szülessen meg a pici, csakhogy nekem "jobb" legyen. Nem akarok vitát szítani, de aki ennyire nehezen bírja ezeket az apró dolgokat, az hogy bírja majd a többit? Mert szerintem a neheze a baba születése után kezdődik...a lassan gyógyuló gátseb, a becsomósodott mellek, a napi 2-3 óra alvások, a folytonos szoptatás, altatás, pelenkázás stb.