Kedves Anyukák, milyen volt a 9 hónap, amég kihordtátok a babát, és milyen volt a szülés?

Szia.

Én későn vettem észre, 5 hónaposan. A terhességem mindvégig tünet mentes volt , sem hányás, sem semmi szerencsére. Viszont azt a 4 hónapot amikor már tudomásom volt róla élveztem nagyon. Semmihez nem fogható mikor érzed a babádat rugdosni. Nem volt fogadott dokim és mindenkinek olyan könnyű és gyors szülést kívánok amilyen nekem volt. Valamint az ügyeletes doki többet foglalkozott velem mint azok az orvosok akik fel voltak fogadva más kismamák által. Szóval nekem csak jó emlékeim vannak. ( kivéve a gátmetszés és az infúzió.. az infúziót egyszerűen képtelen vagyok elviselni a testembe, rosszul vagyok még a gondolatától is. A gátmetszés meg .. Anyukám mondta hogy meg sem érzem.. én megéreztem, nagyon csípett, az egész szülésből csak az az egyetlen rossz emlékem )

Én sokkal jobban tartottam mind a terhességtől mind a szüléstől. Maga a terhesség könnyű volt, élveztem a növekvő pocakomat, a változásokat. A 12. hétig gyomorégésem volt, de amint bejelentettem a munkahelyemen és megnyugtattak, hogy nem jelent problémát, ez el is múlt. Egy ideig puffadtam, de az az esti és reggeli békák miatt inkább vicces volt, legalábbis mi a férjemmel hatalmasokat röhögtünk rajta. A végén nagyon vizesedtem, de azt is mókásnak fogtam fel, néha amikor ellenőriztem, hogy mennyire vizes a bokám, eszembe jutott a fánkfej őrület.

[link]

Amikor a terhességem elején nézegettem 8-9 hónapos pocakfotókat, kétségbeestem, hogy ezt mégis hogy viseli el az ember szervezete, de ahogyan szépen lassan alakul, úgy lesz egyre inkább természetes. Végig aktív voltam, 38. hétig dolgoztam, akkor is csak a család unszolására hagytam abba. Minden nap sétáltam 7-8 km-t, és kismamatornáztam.

Sajnos terhességi cukros voltam, ez az egy zavart, mert rettentő édesszájú vagyok, egy tábla csoki nekem sohasem volt kihívás, de sikerült kibírnom, hogy a szülésig tartsam a diétát. A vizsgálatokat gyűlöltem, de ennek egy gyerekkori trauma volt az oka, de az orvosom személyisége ezen mindig átsegített, bár a vérnyomásom így is mindig az orvosnál 140-150-160 körül ingadozott, így mindig félt a toxémiától, de itthon folyamatosan mértem, és láttuk, hogy nincs baj. Amíg élek hálás lehetek neki, hogy a 9 hónap alatt nem őrültem bele a vizsgálatokba. Már a szülés előtt is hozzájártam, és a 12. héten már fel is fogadtam, engem megnyugtatott a tudat, hogy ő lesz ott, benne bíztam a helyi orvosok közül egyedül, ráadásul tudtam, hogy a humora a szülőszobán is jól fog jönni.

A szülésem annak ellenére, hogy rettegtem tőle, könnyű volt. A magzatvízelfolyástól számítva 6 órán belül, az első fájástól számítva 3 órán belül meg is lett a fiam. Az ügyeletes doki volt rettentő bunkó és hozzá nem értő, de szerencsére az orvosom nagyon hamar beért, így nem sokat kellett törődnöm az ügyeletessel. A szülésznő is aranyos volt, bár volt néha egy-egy furcsa mondata, pl. megkérdezte, hogy kiskutyánk lesz-e, még a dokink is csak nézett, hogy ez a kérdés mégis honnan jött. :-) A kitolás is hamar megvolt, kb. 15 perc, bár életem leghosszabb 15 perce volt, arra nem voltam lelkileg felkészülve. A gátmetszést nem éreztem, ahogy a varrást sem, bár bőven kaptam érzéstelenítőt, ezt is előre tisztáztam az orvosommal, hogy anélkül neki se lásson, de azt mondta, hogy nem is tervezte.