Mi van, ha az anyaságról a saját anyám, arról meg minden, csak jó nem jut eszembe?

Nemsokára megszületik az első kisbabám. Nagyon szeretem, már most nagyon várom. Igazán jó édesanya szeretnék lenni. Viszont akárhányszor olvasgatok és azt látom, hogy anyaság így megy úgy, hogy az "ANYA" milyen meghatározó, amikor idézeteket látok arról, hogy "anya csak egy van, és milyen különleges", óhatatlanul is eszembe jut a saját anyám, akit nem tudok úgy szeretni, ahogy "illene". Nem vert meg soha, nem alkoholista, és látszólag semmi rosszat nem tett fizikailag. De lelkileg hazavágott egy életre. Kisebbségi érzést kelt bennem a mai napig, folyton azt érezteti velem, hogy nem vagyok elég jó semmiben és csak a körülmények húznak ki a bajból, nem én magam dolgozom meg érte, csak szerencsém volt, állandóan mártírkodik, hogy mi mindent megtett már értem az életben, stb. Aki tudja, hogy milyen egy ilyen anya mellett felnőni, érteni fogja, mire gondolok, amikor azt mondom, hogy ha azt a szót hallom "anya", legfeljebb nyögök egyet és megyek tovább. Milyen anya lesz így belőlem??? Nem tudok úgy tekinteni az anyaságra, mint rózsaszín ködös, csodálatos dologra, mert a látott minta minden, csak nem ideális. Ti hogy élitek ezt meg? Mit tehetnék, hogy jobb legyen? (Messze élek anyámtól, minimális kapcsolatot tartunk, a magam életét élem és nem engedek beleszólást az életembe, lezártam amennyire lehet ezt a részét az életemnek, de azért ez nem jelenti azt, hogy nincs rám hatással.) Szerintetek?