Szüleim törődése halálosan idegesít,9. hónapban vagyok. Ti hogy vagytok ezzel?

Ne nekunk panaszkodj, mondd meg nekik.

Lennek en a helyedben!

6. vagyok. Hogy reagáljak a korábbiakra: az nyilván túlzás, hogy halálosan idegesít. Nem halálosan, de idegesít. Édesanyám olyan típus, hogy mindig mindenről teljes részletességgel beszámol (egy egyszerű példa: míg szülei éltek, mindig felhívta őket, hogy hazaért tőlük - eddig rendben van, ne aggódjanak. De az út minden apró részletét elmondta: hány lámpa volt piros stb. Na, ez az, ami szerintem már fölösleges.) Hosszan hallgatni bármiről ilyen beszámolókat nekem megterhelőnek tűnik.

De leginkább az okozza nálunk a gondot, hogy nem érzi az intimitásokat. Amikor először menstruáltam, a következő héten a munkahelyén mindenki gratulált nekem. Én meg nem éreztem azt, hogy ez a kollégáira tartozna, és kifejezetten rosszul esett, hogy kiadott nekik. Ez nem egyszeri eset volt, folyamatosan ez van. Éppen ezért, és a fölösleges aggódás elkerülésére is, nem szeretem elmondani, hogy ma egyszer éreztem, hogy kicsit fájt a hasam, és ez délután kettőkor volt, 15 perc pihenés után elmúlt, 4 g magnéziumot vettem be stb. Márpedig ő ilyenekre lenne kíváncsi.

Volt egy-egy olyan időszak az életünkben, amikor elértem, hogy ne hívjon minden nap. Így, amikor találkoztunk, volt értelme beszélgetni, és jól is esett találkozni vele. Ezt a helyzetet szeretném visszaállítani. Mert akkor nem felszínes fecsegés van, hanem értelmes, jóleső beszélgetés. Mert jó lenne például az anyaságról beszélgetni, de ilyen körülmények között lehetetlennek érzem.

Azt hiszem, ott van a kutya elásva, hogy teljesen a kislányaként kezel. Persze, mindig a lánya maradok. De azt a lépést mintha nem értené, hogy felnőttem, férjhez mentem, önálló, felelős döntéseket hozok. Ő még mindig meg akarja mondani, hogy mit csináljak, hogyan csináljam - éppen, mint gyerekkoromban. Talán ezért is van az, hogy mindent kiad rólam, válogatás nélkül. Mert egy kisgyerekről elmondja az anyja (biztos én is el fogom), hogy ilyen-olyan gondjaink vannak (kaki-pisi-pelenka-altatás stb.), de egy "felnőtt gyerek" esetében ez szerintem nem normális.

És mindezt úgy írom, hogy örülök, ha csak fele annyira jól fel tudom nevelni a fiamat, ahogy ő nevelt minket. Megbecsülöm, amit értem tett és tesz a mai napig, és hálás vagyok neki, hogy ennyire támogat. De ez nem változtat azon, hogy külön család vagyunk a férjemmel és a születendő gyermekünkkel. Ez nem csinált probléma, hanem valós. Persze, örülök, hogy nekem legalább élnek a szüleim, tudom, hogy sokaknak nem. Éppen ezért igyekszem nem szőnyeg alá söpörni, hanem diagnosztizálni a problémáinkat, és valahogy jobbítani a helyzeten. Nem hiszem, hogy ezért el kéne ítélnie bárkinek is.

Nagyon nagyon örülnék,ha anya nem több ezer km-re lenne tőlem. :-(

Ha idegenek olvadoznak vagy anyósomék kérdezik fél percenként,hogy mi van az engem is idegesít,de ANYA... ő sosem!Bármit kérdezhetne és tapizhatná a hasam csak lenne mellettem! :-(