Nagyon rosszul viselem a terhességet, úgy érzem sosem lesz vége. Miért hagytam magam a megtartásra rábeszélni?

Azok válaszára vagyok kíváncsi, akik hasonló helyzetben tartottak meg babát. A férjemmel másfél éve vagyunk házasok, előtte 4 évig voltunk együtt, és mindig megértette, hogy nem igazán szeretnék gyereket, vagyis inkább sosem voltam benne biztos, de elfogadta. Ő mondta, hogy majd szeretne, de ha mégsem leszek benne biztos, és nem lesz, akkor is elfogad. Védekeztünk mindig, gyógyszert szedek, de mégis terhes lettem. Úgy éreztem, hogy nem akarom megtartani, de a férjem annyira örült, ráadásul tanácsot kértünk a szüleinktől, mindenki olyan boldog volt, örült a babának, fiatal sem vagyok már, én meg hagytam magam rábeszélni a babára, hogy higgyem el, hamar megváltoznak az érzéseim, de nem így van :( Rettentően bánom, hogy nem a saját érzéseimre hagyatkoztam, de már nincs visszaút. Az egész terhességet szó szerint annak érzem, semmit sem lehet úgy csinálni, mint előtte, félek, hogy nem fogom kibírni a szülést, szoptatásról hallani sem akarok. Mi lesz így? Annyira, de annyira szeretném én is boldogságnak megélni, miközben végig azzal hibáztatom magam, hogy tönkretettem egy még meg sem született ember életét. Akik az elején bizonytalanok voltak, őket kérdezem, ugye ez meg fog változni? Férjemnek többször beszéltem már az érzéseimről, de mindig azt mondja, hogy ne aggódjak és csak a hormonok miatt van. szeret engem is, és a babát is. De mi van, ha én nem fogom igazi anyaként szeretni?