Kedves kismamák és anyukák! Milyenek voltak ezek az élmények és hogyan éltétek meg?

Hát,az elsőnél még agyilag nagyon gyerek voltam (amúgy 19 amikor terhes lettem-közös megegyezéssel). Nem igazán fogtam fel a dolgokat úgy,mint a másodiknál,vagy a harmadiknál.

Persze élveztem,hogy mocorog,de igazán anyai szeretet nem volt bennem- de az ösztönök igen! Anyai érzések úgy a lánykánk fél éves kora körül kerítettek hatalmukba. Egyetlen pillanatát sem felejtem el sem a terhességnek,sem a szülésnek,sem az elmúlt 4 évnek !

A másodiknál már eleinte aggódva teltek a hetek,mert előtte fél évvel volt egy vetélés. De úgy félidő után anyaként élveztem a terhességet,és az első pillanattól imádom Kisebbiket :) Elnézem,ahogy szeretgetik egymást...melléjük képzelem a 3. babónkat...Oltári érzés!!

Mikor megtudtam, illetve együtt tudtuk meg, hogy kisbabát várunk. Örültünk, már vártuk nagyon, ugyanakkor bennem bevallom egy fajta félelem is átsuhant. A nincs visszaút, biztos megfelelek e mint anyuka ilyen gondolatok megszülettek egyből. A kismamaság jó volt összességében, eleinte néhány reggelen rókázással sajnos, de érdekes volt tudni, hogy nő bennem a pici. Mikor mocorgott az nagyon jó volt. Az elsőnél reggel kezdődött reggeli közben mikor is 3x kellett wc-re mennem nagy dolgozni, ez nem volt jellemző. Majd boltba mentünk volna, de a kocsiban elment a nyákdugó, így a kórházba mentünk inkább. Ott mondták, ez lesz az, de ha gondolom hazamehetek még, de ha nem akarok maradhatok. Hazamentünk. Igazából csak figyeltem magam ekkor. Amitől féltem, hogy nagyon fogok félni ettől a pillanattól, eszembe sem jutott. Szépen mentem az árral, ahogy a testem diktálta. Később vissza a kórházba, igen erős fájásokkal értünk már oda. Volt pillanat, hogy gondoltam mostmár jobb ha elájulok hogy ne tudjak az egészről, de ez már igen a végén volt. Mikor mondták, hogy nyomhatok, onnantól hamara kész volt szerencsémre 3-4 tolás és kint volt. Azt a megkönnyebbülést nem felejtem el, ez való igaz, hogy vége az egésznek úgy érzi az ember. Rárakták a babánkat a hasamra, megható volt, csoda volt. Majd elvitték megvizsgálni, és apuka kezei közt jött vissza, ez még csuda volt.

Remélem te is szívesen emlékszel majd vissza, ha veled is megtörténik ez a csuda csoda.

Nálunk az elmondás nem volt olyan megható,hiszen mi mindent közösen csinálunk.

Nemvárt mensi előtt egy-két nappal mi már együtt vettük és csináltuk a teszteket.

A kisbabám első megölelése is lélekben,legbelül volt megható,inkább kíváncsiság töltött el,és el sem akartam engedni. Annyira fáradt voltam,hogy csak néztem és gyönyörködtem.

Nekem az volt a legmeghatározóbb pillanat,amikor megszületett a lányom,és a hasamra/mellkasomra tették. Olyan furcsa érzés volt,hogy a babának súlya van. Aztán a lányom rám nézett,én meg majd elolvadtam.

Az elsőnél nagyon vártuk a pozitív tesztet annak ellenére, hogy szinte rögtön összejött. Mindketten nagyon örültünk, együtt teszteltünk, úgyhogy nem kellett filóznom a körítésen. Mikor elindult a vajúdás, akkor nem ezzel foglalkoztam, hogy jaj, nemsokára megszületik, hanem hogy jaj, akkor most hogyan is csináljam, hogy lesz mint lesz, stb. Mikor először a kezembe adták, annnál csodásabb érzés még soha nem volt az életemben. Szegény ordított mint a fába szorult féreg, odarakták a mellkasomra, mondtam neki, hogy "szia! én vagyok az anyukád!" (tudom, béna szöveg, de nem jutott más az eszembe), és akkor elhallgatott és felnézett rám, hát elbőgtem magam a boldogságtól.

A második babát nem terveztük. Legalábbis nem mostanra. Hát bepánikoltam, mikor pozitív lett a teszt, mert nem a legjobbak voltak akkor a körülmények. Késő este ért haza a párom, elmondtam neki, ő nem esett kétségbe, megbeszéltük a dolgokat, hogy akkor hogyan kellene csinálni stb. Most már lenyugodtam. A vajúdás indulásakor már valószínűleg nem fogok úgy parázni, és alig várom azt a pillanatot, amikor ismét megtörténik, hogy először tarthatom a kezemben a kisbabánkat.