Ki, mit vár el férjétől, párjától a szüléskor és azt követően?

Az én férjecském egy igazán jó társ, de ha valamim fáj, beteg vagyok, akkor egyszerűen nem találok nála vigaszra. Nem féltem az első szülésemtől, bátran vágtam bele. Amiket összehordtak a környezetemben, abból arra következtettem, hogy valami iszonyat véres- sikítozós dolgot kell végig néznie a szerencsétlennek, így én kihangsúlyoztam, hogy jól esne, ha ő is ott lenne, de nekem elég az is, ha vajúdás közben van kihez szólnom, aztán pedig kimegy és megvárja, míg kitolom a babát. Ő azt válaszolta, hogy bejön, aztán majd meglátjuk mi lesz. Na az első szülése, igen elhúzódott, lett belőle otthon 4-5 perces fájásokkal éjszakázás is. Ő szépen békésen szunyókált mellettem, míg én vajúdtam. Másnap bent a kórházban nyugodtan ült mellettem, végig hallgatott, de nem abajgatott vagy ilyesmi. Viszont, amikor a kitolásnál a legnagyobb szükségem volt egy kis biztatásra (eszébe sem jutott kimenni), akkor ő volt az, aki lelket öntött belém. És sosem felejtem el a pillanatot, amikor megszületett a lányom én csak felsóhajtottam, hogy végre végé, ránéztem a férjemre és talán életemben harmadszor láttam sírni, de most örömében sírt.

Másodszorra, úgy szintén egyedül éjszakáztam otthon, reggel be a kórházba, én a szülőágyon szenvedek ő közli, hogy éhes. Szépen nyugodtan megkajálta a szőlőcukromat, kekszemet, vizemet, amíg vajúdtam. De amikor kellett a kitolásnál volt kibe kapaszkodnom, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. És a pillanat, ahogy hozta vissza a kisfiamat a mosdatásból és gagyarászott neki, ő pedig vissza az Apjának, sosem felejtem el. Meg is jegyezték a nőgyógyászomék, hogy ritka pillanat, hogy egy alig párperces kisbaba nem visít, hanem az Apukájával beszélget. Szerintem ne várj semmit, hagyd rá, hagy legyen addig, annyit ott amennyit ő jónak lát, így nem tudsz csalódni.