Anyukák, őszintén, ti visszagondolva készen álltatok teljes mértékben a gyerekvállalásra?

Remélem jó társat választottál. Én most bánom meg nap mint nap 1 év után mikor az elvileg “tökéletes” oda adó férjem egy önző ember lett. Csak én éjszakázok hétvégén is éppen mint most, miközben hajnal 1 ig mostam a ruháit mert este berakta a mosógépbe és természetesen elaludt így meg vártam, most meg keltem a gyerekkel mert ki aludta magát. Tönkre mentem és sajnos nap mint nap meg bánom, nem a fiam hanem azt, hogy vele vállaltam.

Készen álltam, igen. De ez maximum a gyakorlati dolgokra igaz, a pelenkázáshoz, fürdetéshez stb. nem kell agysebésznek lenni. A szoptatás már egy fokkal nehezebb. 4,5 hónapos a babám, amire nem tudtam felkészülni, hiába tudtam, hogy nehéz lesz, az a szülés utáni depresszió, a kegyetlen kimerültség, az egymás utáni éjszakázások, az állandó rendelkezésre állás. Elviekben tudja az ember, hogy ez nehéz, de egy 20 percenként ébredős éjszaka után az egész nap a fáradtságtól visító, 2x20 percet alvó gyereket türelmesen ellátni, na ez keményebb, mint gondoltam volna (pedig évekig dolgoztam éjszakai műszakban 12 órában, azt hittem, annál nincs rosszabb). Természetesen nem bánom egy pillanatát sem, de sokszor sírok vele együtt a mai napig is, amikor már minden felgyűlt bennem. Egyetértek azzal, amit az egyik előző válaszoló írt, szarj le mindenkit, mindent úgy csinálj, ahogy nektek jó. Az én babám tökéletesen alszik a kiságyban az első perctől kezdve, de ha nem aludt volna, szemrebbenés nélkül magunk közé veszem, hiába mondták, hogy ne, és egész nap kézben volt vagy 2 hónapig, arra is azt mondták, hogy ne, mert majd nem tudom letenni. Ne foglalkozz vele, a te babádnak te vagy a legjobb, és te tudod a legjobban, hogy mire van szüksége. Boldog babavárást!