Miért olyan nagy baj, ha egy baba beteg lesz? Mi értelme van annyi vizsgálatot csináltatni?

Na akkor elmesélem, mi hogyan gondolkodtunk a férjemmel. 35 évesen szültem az első, es valószínűleg egyetlen, gyerekem. A férjem akkor 45 éves volt. Az most nem lényeges, miért alakult így, hogy ekkorra vállaltuk be. Viszont az igen, hogy tudtuk, nem vállalunk beteg babát. Ha velünk történik valami, akkor nem akartuk a családunkra hárítani egy beteg gyerek ellátását. Mert akárhogyan is szépítjük,ez óriási teher anyagilag, logisztikailag, érzelmileg, mindenhogy. Ha lett volna már tesó, akkor is így gondolnám, mert akkor az ő felelőssége lesz gondoskodni a testvéréről. Persze, az ember álljon a család mellett, de a mai világban ez egészséges embereknek sem könnyű. Egyébként nem tudom, milyen fájdalmas vizsgálatra gondolsz, a Prenatest nem fáj, az egy szimpla vérvétel, az ultrahang nem fáj, az amniocentézis már valóban kellemetlen, ha az előző vizsgálatok azt mutatják, hogy baj van, de azt is ki lehet bírni, bár én ott inkább a vetélési kockazattol tartanék inkább. Szóval lehet kegyetlenek vagyunk mi is, de most őszintén, az emberek amikor elképzelik a jövőbeli babajukat, akkor nem egy beteg gyermeket képzelnek el, akit felnőttként is pelenkazni kell, szondán etetni, tolokocsiban tolni és nem tud beszélni, minden pénzeteket fejlesztésre kolthetitek. Minden tiszteletem azoké, akik ezeket mindet vállalják, de mi erre képtelenek lettünk volna. Persze, később vagy akár szülésnél is történhetnek olyan dolgok, amik miatt maradandó probléma merülhet fel, de akkor természetesen nem dobnám el a gyermekem. De ha a felmerülő problémák egy részét ki lehet szűrni, akkor igenis tegyünk meg mindent.

A szuleim sem mondtak le rolam.. szivelegtelenseggel szulettem. Korhaz a 2ik lakhelyem