Ki hogy élte meg a terhességet?

Én nagyon jól.Nem voltak rosszullétek,energikusabb voltam mint valaha.Az utolsó hónapban ugyan nehezebben mozogtam már én is,de kb ennyi volt.

Császármetszés lett a vége,az megviselt.Meg utána nem aludtam végig 3 évig egy éjszakát se.De ha nem annyi idős lettem volna amennyi, akkor én tuti bevallaltam volna meg egyet.😁

Egyelőre csak egy terhességem volt, arról tudok nyilatkozni.

Ikrek, 36 hétre születtek protokoll szerint (MMD), császárral.

Maga a terhesség nálam végig problémamentes volt, eleinte volt hányinger, a közepe fele szédülés/ájulás néhány alkalommal, de ezek normálisak. Imádtam hogy rúgdostak, főleg a vége felé, amikor már nagy mozdulatokat tudtak tenni. A méhszájam is végig zárt maradt, csak a legvégén kezdett el rövidülni a méhnyak is. Az egyetlen dolog amit utáltam benne, az az aranyér, de csütörtökön szültem, és már most sokkal sokkal jobb.

Maga a terhesség utolsó két hete rosszabb volt már, de nem a tünetek miatt, hanem mert befektettek a kórházba, hogy naponta tudjanak vizsgálatokat csinálni. Ezt a részét nehezen viseltem, illetve maga a császár sem került be a kedvenc emlékeim közé. Már amikor befektettek mondták, hogy biztosan az lesz, ne is számítsak természetes szülésre, hiába koponyavégű mindkét baba. A kiszolgáltatottságot sosem viseltem jól, így nekem amiatt volt rossz élmény, na meg az utána lévő pár nap miatt. Már viszonylag jól vagyok, eltelt 3 nap az első felállás óta, de az eleje borzalmas volt. Nekem maximum ez az, ami miatt azt mondom most, hogy nem szeretnék több gyereket. Na meg amiatt is, hogy eleve ketten vannak, és az is brutál fárasztó. 😄

Szia! Nekem még folyamatban van a dolog, 22 hetes vagyok.

Az első trimeszter nagyon nagyon nagyon nagyon kellemetlen volt. Napról napra éltünk, minden napot túl kellett élni.. Folyamatos volt az epés veres hányás, az étvágytalanság, az undor minden szagtól és ételtől... Fogytam 8 kg-ot,örültem is neki mert nem vagyok egy modell alkat, azonban aggódtam is, hogy a baba fejlődését ne viselje meg...

Lélektanilag nagyon megviselt a rosszullét, hogy nem tudom ellátni a feladatom, leginkább a házimunkát, hiszen mindentől undorodtam és nem volt energiám semmihez. Hálás vagyok a férjemnek, hogy támaszom volt, és együtt átvészeltük ezt az időszakot, mindenben segít mai napig.

Másrészt az első három hónapban paráztam rettentően, sokat olvastam a gyakorin, meg a neten, és jobb lett volna ha nem stresszeltetem magam fölöslegesen.

A 12. genetikai vizsgálatok után nyugodtam meg, és kb a 14. héttől rendeződtek a rosszullétek, amik a 6. héttől kínoztak.

Most, hogy minden rendben, azt mondanám akármikor újra és újra csinálnám érte, nem érdekel mennyire volt rossz, de az tuti, hogy kegyetlen volt.

A szülést nagyon várom, tudom, hogy olyan fájdalmam lesz amit el sem tudok képzelni, még is meg akarom élni, szeretném a karjaimban tartani a kicsit. Nem félek, bízom a testemben, lelkemben.

Nekem borzasztó volt, ameddig tartott.

A legelejétől kezdve brutálisan felpuffadtam. 5-6 hetes lehettem, és a párom viccelődött, hogy "milyen nagy lett a hasad, híztál" ezt reggel, éhgyomorra úgy hogy semmivel sem ettem többet, mint korábban. Alig ettem, mégis borzasztóan fel voltam puffadva éjjel-nappal. Nagyon kellemetlen volt, és nagyon rosszul viseltem.

A másik a fejfájás. Reggeltől estig tartó migrén.

A harmadik a vérnyomás leesése volt. Random helyeken hirtelen lettem rosszul pl. szupermarket, metró, pláza mosdója.

Hányingerem nekem nem volt.

Az első terhességem maga volt az idill, a szivárványt okádó és pillecukrot pukizó unikornisos mese, amiről mindenki ábrándos, távolba révedő tekintettel, könnybe lábadt szemekkel rebegi a mantrát, hogy "ez nem terhesség, mert nem teher, ez VÁRANDÓSSÁG". Amúgy az első trimesztert végighánytam és a 27. héten GDM-et diagnosztizáltak, de ezt leszámítva tényleg eseménytelen volt. A végén türelmetlen voltam, ennyi volt a nehézség, vártam a szülést- ami amúgy szintén egy jó élmény volt, majdnem pontosan úgy történt minden, ahogyan elterveztem. A baba ráadásul tökéletes lett minden szempontból, könnyű természet, akiről itt gyakorin a "szobanövény" jelzővel beszélnek, az első hónapokban a hangját se hallottuk, evett-nézelődött-aludt, satöbbi. Most 2 éves, még mindig könnyen kezelhető egyébként, bár már messze nem nevezném szobanövénynek, sokkal inkább hasonlít valakire, aki kokaint kever a kávéjába reggelente cukor helyett, de hát ez így is van rendjén :)

Szóval lett egy második babánk is. A terhesség technikailag semmiben sem különbözött az elsőtől, sőt, az első trimeszterben nem is hánytam annyit és még a GDM sem igazolódott (bár a diétát a nulladik perctől kezdve tartottam), mégis lelkileg iszonyúan megviselt. Fizikailag mondhatni jobban bírtam, mint az elsőt, mert a nagyobbik gyerek kondiban tartott, nyilván őt nem tudtam addig a fogasra akasztani, amíg én békésen pihengetek, de lelkileg valahogy nagyon nem szerettem, pedig tényleg semmi okom nem volt rá. Menet közben olvastam a terhesség alatti depresszióról, nem tudom, ennek mennyi alapja van, de ha tényleg létezik ilyen, akkor szerintem nekem azom volt. Utáltam minden percét. A szülés az gyors volt és könnyű, bár most nem alakultak olyan szépen és simán a dolgok, mert a baba belekakilt a vízbe és az orvos úgy sürgette a szülést, ahogy nem szégyellte, de még így sem volt traumatikus vagy bármi. A baba szerencsére ugyanúgy kis csodababa, mint a nővére, 4 hetes most, ő is az a fajta, aki békésen elnézelődik meg csak eszik-alszik egész nap (egyelőre), és már nem érzem magam annyira nyomorultul, mint a terhességem alatt, hiába, hogy most sok szempontból nehezebb (millió szempontból meg könnyebb).

Ennek ellenére én még egyszer nem akarok terhes lenni és babázni. Szép volt, jó volt, elég volt. A végeredmény - a tüneményes, csodálatos gyerekek - miatt megteszi az ember, mert másképp nem lehet, de azért ennél jobb hobbit is el tudok képzelni magamnak.

Én eddig egyszer sem voltam hárpia, nem bőgtem el magam semmin, nem veszekedtem senkivel, a férjemmel a legnagyobb szerelemben, megértésben vagyunk.

Viszont örömöm nem sok volt még a terhességemben, az első hónapban még ugye nem tudtam, hogy babát várok, utána 1 hónapon át egész nap fáradt voltam, munka után haza érve azonnal aludtam másnap reggelig, értsd napi 16-18 órákat aludtam, pedig akkor nem volt vashiányom. Plusz a melleim úgy fájtak, hogy éjszaka ha rájuk feküdtem könnyes szemmel ébredtem.

Az álomkór elmúlt, de helyette 3 hónapon át minden áldott nap 2-3 óránként hánytam.

Ennek most vége, de helyette 1 hónapja durva hasmenéseim vannak és nagyon fáj a derekam, egyre rosszabbul alszom.

S nagyon bánt, hogy nem tudok felhőtlenül örülni a babának, kicsit szr embernek érzem ettől magam :(

Ami pozitív, hogy a hárpiasság elkerült, remélem ez így is marad, és elkerültek a migrének. 2-3 havonta mindig rámtört egy egy csúnya hányós fejszétrobbanós migrén, na ez a pozitív teszt óta nincs.