Ez szülés előtti depresszió lehet?

Őszintén? Engem is idegesít.

Hánytam mint a kutya, most szétnyílt hirtelen a hasizmom nagyon és sérvem lett, mellé alakul a vesetágulat is. Jövök, megyek, dolgozom, döcögök, nem rinyálok.

De anyám is csak azt kérdi (soha semmi mást) hogy van a gyerek. A babóca. A pocaklakó. A kis jövevény. Meg ilyenek. Én véletlenül sem esem a listába. Apósom dettó.

Tudja a bánat hogy van, mondanám idegesen, de tudom hogy ettől parasztnak tűnök. Mozog, rúg, cukin ficánkol, imádom, de nincs UH szemem, nem látok a saját hasamba és nem szokta kiordítani, hogy anya, megfáztam!

Komolyan a lőtéri kutyát nem érdekli hogy vagyok és élő inkubátorként tekintenek rám.

Pedig néha elmondanám, hogy hetek óta nem tudok aludni, meg már ott tatok, hogy bár nem nagyon, de állandóan van ami fájjon.

És tényleg nem rinya, rengeteg mindenen keresztül mentünk már a legelejétől. Imádom a terhességet, a gyereket a pocakban, viszont néha szükségem lenne pár kedves szóra (apuka messze külföldön).

Sírnék örömömben, ha valaki igazi érdeklődésből megkérdezné: Hogy vagy, hogy érzed magad? És nem az lenne a válasz mindenre, hogy jah, a terhesség ezzel jár...

Na ez volt a rinya szekcióm, most jöhetnek azok akik szétszednek, hogy nem vagyok igazi csendes önfeláldozó anya.

Igyekszem az lenni, csak a mindennapi hajtásban néha szökségünk van rá, hogy valaki minket is lásson, ne csak a pocakot :)

9-es vagyok

11-es Pont ezt írtam hogy én mindig megkérdezem hogy a kismama hogy van mivel honnan tudná hogy a baba hogy van:)

Megértelek esküszöm:)) Majd ha megszületik is az lesz hogy a gyerek hogy van de te is ezzel leszel elfoglalva úgyhogy akkor már más lesz.

Jobbulást!

Ismerős, bár szerencsére én csak az adott pillanatban húzom fel magam, 2 perc múlva már túl is lépek az egészen. Ez szerintem mindkét fél részéről normális reakció, a Te életedben hatalmas változások vannak, a családból meg a babák ezt hozzák ki. Engem két dologgal lehet nagyon kiborítani: a hastapival (ezt nem engedem, anyukámmal vesztünk is már össze miatta, de nekem ez fura, bizarr és túl intim... a férjem meg szokta puszilni, de vele előtte is voltunk ilyen szoros kontaktban, anyukám viszont szerintem 10 évesen simogatta meg utoljára a hasamat, úgyhogy fura lenne most, mindig elmondom, hogy ha megszületik, annyit simogatják meg puszilgatják amennyit akarják, de engem hagyjanak...), a másik pedig az, hogy a család szerint egy szobában kellene feküdnöm 9 hónapon át. Semmi bajunk, az értékeink jók, figyelek arra, hogy mit bírok, mit szabad, mi esik jól, de amikor félidősen azt hallgatom, hogy miért dolgozom még (irodai ülőmunka), miért vezetek, hogy merek edzeni és mi az, hogy megfordult a fejemben, hogy utoljára elmenjünk kettesben a férjemmel nyaralni (ez végül meghiúsult, de teljesen más okból).

Meg kell tanulni kezelni ezeket a helyzeteket, nem mostanában, de egyszer majd csak csak lecseng. Attól még hidd el, hogy szeret ugyanúgy a környezeted, de az újdonság és a babák varázsa már csak ilyen.