Más is van így? Más is csalódott a terhességben?

szia,

Az élet nem egy forgatókönyv szerint íródott!

A terhességnek vannak kellemetlen velejárói, amit egy film természetesen nem részletez, mert nem az a lényege.

Örülj neki, hogy csak ilyen "kicsi" problémáid vannak, és nem amiatt kell magad halálra aggódni, hogy a kicsivel van valami és esetleg úgy kezdi élete első perceit, hogy már műteni is kell.

Ennél rosszabb nincs nekem elhiheted.

Élvezd a terhességed, ami még hátra van. Beszélj a babádhoz, hogy nagyon szereted, és várjátok a jöttet.

Ez őt is megnyugtatja és téged is.

Ha szereted a babócádat, akkor ne bosszankodj ilyeneken, csak próbálj neki minél többet átadni.

Boldog babázást kívánok.

Szia!

Azt hittem velem van valami baj, de megnyugtat hogy nem csak én érzek így. Én is azt hittem hogy életem legszebb időszaka lesz. Nem így van. Ennyit még nem izgultam idegeskedtem életem során mint mióta tudom , hogy babánk lesz. Végig volt valami bajom és mire elmúlik már magamat nem bírom el. Én is alig várom hogy itt legyen. Aggódok azért is hogy megfelelő anyja leszek-e neki. Én valószinüleg még hordom egy picit a babóm mert 2 hete még éretlen volt a placenta és talán még túl is hordom. Fel a fejjel minden esetre. Hidd el a jó dolgok maradnak meg erősebben és a rosszak halványodnak majd. Legalábbis én ebben bízom. Én kislány korom óta anya szerettem volna lenni és most rettegek tőle.

34 heteske

szia

néha bizony én is csalódottságot éreztem.pedig nekem semmi bajom nem volt, azon kívűl hogy NAGYON fájt minden mozzanata a picurnak.én mindig azt gondoltam hogy milyen jó lehet mikor rugdos a picike, soha nem mondta senki hogy ez fájhat is.hát nekem aztán tényleg minden mozzanata NAGYON fájt.

de kitartás,fantasztikus dolog anyának lenni.

még pár hét és te is megtudod.

sok boldogságot

boldog karácsonyt

5hós kisfiú anyukája

Ha nem baj én is leírom a történetemet. Két vetélés után végre megmaradt a baba. 24.héten úgy begörcsölt a vesém, hogy levegőt nem tudtam venni. Belerúgott úgy a vesémbe, hogy kimozdult a vesekövem és begyulladt mindenem. Kórház 1 hét. 26.héten kiütéseim lettek, olyan szinten viszkettem tetőtől talpig, hogy azt hittem belepusztulok (16 zuhanyzás volt a rekordom egy éjszaka alatt), rengeteg krémet kipróbáltam semmi eredménye. Majd ismét kórház: terhességi kiütés PUPP a neve, szteroidos injectiót kaptam 1 hétig. Aztán enyhült, haza engedtek egy keddi napon (mai napig viszket néhol ahol anno kikapartam magam.)Majd rögtön csütörtökön 160, pénteken már 190es vérnyomás, fehérje ürítés: toxémia, szintén kórház, 34. hétig húztuk 6 nap alatt 12 kg víz feljött. A bőröm úgy szétrepedt a bokámnál, hogy a mai napig heges. Kedden közölte a doki, hogy feladta a szervezetem, holnap reggel császár! És most ott alszik a világ leggyönyörűbb kisfia(4 hónapos) a kiságyában (nekem persze a leggyönyörűbb). És azt mondom, és akkor is azt mondtam, hogy élveztem minden percet. Persze aggódtam, és féltem, de bármikor végig csinálnám ugyanezt. És a szomorú vége: 1 hete közölték, hogy a következő nagyon rizikós lenne, úgyhogy nem kéne bevállni. :( Amit még kihagytam: 1 típusú cukorm van, pajzsmirigy problémákkal (mindkettő 17 éve).

SZÓVAL FEL A FEJJEL MINDENKINEK, AZ ÉLET SZÉP, IZGALMAS, ÉN MÁR A KARÁCSONYFA ALÁ TESZEM A BABÓCÁMAT, TI MEG ÉLVEZZÉTEK KI MÉG EZT A KIS IDŐT! BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK

és bocsi hogy ilyen hosszú lett, de szerintem még vannak nálami is borzalmasabb terhességek

Persze, más is érez így, erre a korábbi válaszokból már rájöhettél.

Én például szerintem borzasztóan rossz terhes voltam. Alig tudtam élvezni a dolgot, annak ellenére, hogy végig aktív voltam és az első trimeszterben a hányást is megúsztam. A második trimeszterben majdnem elveszítettem a babát, ez búskomor hangulattal pecsételte meg jó néhány hetemet, majd mire összeszedtem magam és úgy igazán jól éreztem magam, addigra akkorára nőtt a pocakom és a babám, hogy megkezdődött a gyomorégéses és hányós időszak. Az utolsó trimeszter nagyon izgalmas volt, mert vagy hánytam, vagy hasmenésem volt. Az utolsó hetekben leszállt a baba, elmúlt mindez és kijött az aranyerem a baba által okozott nyomástól. Tényleg egy élmény volt! :-)

Tulajdonképpen már a 36. héttől naponta arra vágytunk a férjemmel, hogy megszülessen a baba, mert az mindenkinek jobb lenne. Hát, kivárta a terhesség végét.

És tudod mi a vicces?

Szülés után két nappal már amiatt bőgtem esténként, hogy hiányzik a terhesség, hiányzik a pocakom és jobb volt akkor...

Biztosan hallottál már erről is, a legtöbb nőnél nem alakul ki egyből a baba utáni kötődés és végtelen szeretet közvetlenül a szülés után. Én külföldön vagyok, itt még a szülés napján hazaengedtek a kórházból. Hazamentünk, baromi fáradt voltam, tomboltak bennem a hormonok, azt sem tudtam, hogy ki vagyok és hogy kerültem ide és ott szuszogott az a kisember, akit el kellett látnom úgy, hogy még tejem sem volt, első baba és azt sem tudtam, hogy fogjam meg, nemhogy azt, hogy mit kell vele csinálnom. És sírt, ha valami nem tetszett neki. Legszívesebben aludtam volna egy nagyot, ehelyett rohangáltunk a lakásban a férjemmel mint a fejetlen csirkék, ha felsírt a gyerek.

Aztán amikor végre elaludt ledőltem az ágyba, betakaróztam, benéztem a kiságyba és csak néztem a néhány órás babámat. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ő a mi gyermekünk. Annyira szép volt, de mégis annyira "idegen". Ezután pedig ösztönösen végig simítottam magamon a takarót (a hátamon feküdtem) és megdöbbenve vettem észre, hogy nem ütközik a kezem akadályba. Végig néztem a testemen és nem volt ott semmi. Teljesen lapos volt a hasam. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem akkor, lehet, hogy vicces, de még ebben a pillanatban is könny szökik a szemembe, ha eszembe jut, hogy milyen szomorú volt nekem az a pillanat. Sírni kezdtem. Mert akkor tudatosult bennem, hogy "üres" vagyok, hogy nincs már bennem az a kis ismeretlen babóca, akivel olyan jól összeszoktunk az előtte lévő hónapokban, aki bár okozott fizikai kellemetlenséget, de mégis több volt az öröm. Aki visszajelzett nekem olyan gyakran. Úgy éreztem hirtelen, hogy egy nappal előtte a testem még egy ékszeres doboz volt, akkor meg már csak egy üres zacskó. Hogy már nincs bennem semmi értékes, semmi varázslatos. És hirtelen tudatosult bennem, hogy végig panaszkodtam az egész terhességet, nem hagytam lehetőséget annak, hogy élvezhessem, olyan sokszor vártam a végét, most pedig már vége van és egy jó ideig megismételhetetlen. Hogy hirtelen megszűnt és nem érezhetem már a baba mocorgását, nem fog már kidudorodni a pocakomból semmi és nem is fogjuk már annyit simogatni.

Nem tudom, hogy mennyire lehet most még átérezni azt, amiről írok. Lehet, hogy ha előtte egy nappal meséli ezt el nekem valaki, akkor én sem hiszem el, de tényleg félelmetes érzések voltak azok, amik egy korszak végét zárták le.

Napokig előjött még bennem ez az érzés. Természetesen azóta már kialakult a kötődés a fiam iránt, imádom őt, mindenemet odaadnám érte, ha kellene.

Csak azért írtam ezeket le neked, hogy olvashasd egy olyan nő szülés utáni véleményét is, aki szülés előtt félelmetesen hasonlóan gondolkodott az állapotáról, mint te.

De ha benne vagy és elintézed, akkor én egy-két napra, vagy akár egy hétre is szívesen átveszem tőled a pocakodat, hogy ismét érezhessem milyen is egy babát hordani a szívem alatt, majd visszaadom. :-D