A terhesség alatti lelkiállapot vajon mennyire befolyásolja, hogy a babát később mennyire szereted?

Az első terhességem alatt halál nyugodt voltam, maga a zen, imádtam ha nem is minden pillanatát (az első trimesztert végighánytam, azt nyilván nem élveztem :D ), de a rossz időszakokban is mindig a pozitívat néztem. A lányommal azonnal egymásra tudtunk hangolódni, most 21 hónapos, tökéletes az összhang, imádjuk egymást, de én őt mindenképpen, és még a nehéz pillanatokban is úgy érzem, hogy jó anyja tudok lenni. Ő is egy nyugodt, könnyen kezelhető kislány (bár lehet, hogy emiatt is érzem "könnyűnek" vele az életet), és amikor megszületett, anyósom folyamatosan azt mondogatta, hogy azért ilyen nyugodt, mert én is ennyire békés voltam a terhesség alatt. Akkor persze leállítottam, hogy ennek semmi köze egymáshoz, nem az én érdemem a gyerek személyisége, de azért nyilván szívesen elhittem volna, hogy azért olyan tökéletes baba, mert én olyan kivételesen fantasztikus kismama voltam :D

Most ismét babát várok, az első trimeszterben tartok, sokkal de sokkal jobban viselem fizikailag, mint a lányommal, bár émelygek és néha-néha hányni is szoktam, azért ez nem jelentős, fáradékony sem vagyok annyira, meg úgy egyébként is jobb a fizikumom, mint először volt. Aminek persze nagyon örülök, hiszen a lányommal így is-úgy is foglalkozni kéne, ez így azért jelentősen jobb. Csakhogy lelkileg nagyon nem érzem azt a békés, kiegyensúlyozott zen harmóniát, mint a múltkor. Utálom az egészet, hogy nem ehetek amit akarok, hogy nem vehetek forró fürdőt (a kis langyos pocsolyás fürdőzés nekem nem élvezet, én a pokol tüzében szeretek pancsolni, azt most nyilván kerülöm), hogy émelygek és nincs étvágyam, hogy itt-ott görcsölgetek és néha fáj a tüsszentés, szóval na, ezeket az abszolút normális velejáróit egyszerűen most gyűlölöm és elegem van belőle. A babát pedig akartuk, hónapokig próbálkoztunk vele és tök csalódott voltam minden kudarcba fulladt hónapban, és mégis azt érzem most, hogy elegem van ebből az egészből. És még csak az első trimeszterben tartok :( Mi lesz így a végére? Vajon ez mennyire fogja befolyásolni, hogy hogy jövünk ki a babával? És a személyiségére hatással lehet? Igaza lehet anyósomnak, hogy a lányom azért ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott, mert a terhesség alatt én is az voltam? Ha igen, akkor a kisebbik gyerek majd egy kis méregzsák lesz, akinek semmi se jó? :( És közben meg iszonyú bűntudatom van, hogy ez a kis pár centis emberke semmiről sem tehet, én akartam, hogy létrejöjjön, aztán a folyamatot meg utálom.

Nálatok hogy alakult a két(több) terhesség lelkileg és utána a babákkal való kapcsolat? Szerintetek lehet összefüggés?