Mitől jön meg a kedv a baba gyártáshoz?

Én 26 vagyok, és van párom 4.5 éve, bár mostanában vannak hullámvölgyek. Én biztos vagyok benne, hogy vállalnék vele gyereket idővel, de rengeteg gát van bennem, karrier és anyagi oldalról. Bár nem keresünk rosszul, lehetetlennek tűnik, hogy kigazdálkodjunk egy 40% önerőt egy lakásra. Pedig az igazat megvallva, én 2 éven belül már örülnék egy esküvőnek, és 3 év múlva el kéne kezdeni próbálkozni, hogy 30 éves korom előtt szüljek gyereket.

De az anyagiak annyira bekavarnak, hogy néha már azt érzem, nem is akarok gyereket, mert neki(k) is nehéz lenne, és csak akkor lennék elégedett, ha 25 éves korukra egy fél lakást át tudnék adni nekik...

Nem kapcsolt be az anya mód, néha féltékeny vagyok, ahogy látom, hogy volt oszt. társaim szülnek, de magam sem tudom miért fog el ez az érzés. Talán az, hogy 26-28 éves kort nagyon jó időszaknak tartom gyerekvállaláshoz... de csak elméleti szinten.

Nekem sem jött az a bizonyos gyereket akarok érzés, amiről annyit hallottam. Nálunk inkább a férjem akart mindig is aktívan résztvevő apa lenni, én meg 10 év halogatás után időszerűnek tartottam a dolgot, így belementem.

Most várjuk az első és egyben utolsó gyermekünket. Azt gondolom az anyai érzések is fokozatosan alakulnak ki majd útközben. Saját esetemben szerintem sose jött volna az érzés hogy most készen állok és akarom, persze sose lehet tudni.

Én azt vettem észre, hogy minél idősebb leszek, annál jobban ráparázok erre a kérdésre. Mármint a felelősségre, a megszokott hülyeségeim felborulására, szóval egyre önzőbb vagyok ilyen szempontból, egyre nehezebben alkalmazkodom és egyre inkább átlátom milyen nehézségekkel is járhat egy baba. Mindig is akartam, de a konkrét érzés, hogy "na most", az nem igen akart jönni. Aztán 31 évesen már úgy éreztem, hogy ha most nem lesz, akkor sosem fogok már belemenni. Minden adott, én sem leszek fiatalabb, nincs mire várni... Lett és valahogy sokkal könnyedebben fogadtam, mint gondoltam. A terhességem alatt rengeteget paráztam, vívódtam, de amint meglett én imádtam minden percét a maga nehézségeivel. Mindig mindenkitől azt hallottam, hogy mennyire szörnyű a kialvatlanság, az állandó sírás, stb. Tényleg az. De a pozitívumokra való tudatos koncentrálás nekem nagyon megkönnyítette a dolgomat. Az első tudatos érintése, odabújása, a mosoly amivel köszönt, ha odalépek a kiságyához, stb.

Szóval nekem az idő pont hogy nem segített, inkább "ártott" ebben a kérdésben.