Ha a szülés előtti pár hétben, vagy a szülést követően derülne ki a babátokról, hogy nagyon beteg, akkor mit tennétek? (lehet ez akár sejthetően szellemi, fejlődési rendellenesség, ami nagyon látványos..) vagy melyik az elviselhetőbb?

Mármint otthagyod a kórházban? Vagy mire gondolsz "mit tennél" alatt?

Mi pl sejtettünk egy dolgot terhesség alatt, illetve féltünk tőle mert van a családban, de diagnosztizálni nem lehet, tehát nem tudtuk hogy tényleg beteg vagy sem.

Szülést követő 6. hónapban már biztos voltam benne (szellemi, nem testi dolog) , 1 évesen kapta a gyerek a diagnózist.

Fejlesztjük, bár félek mi lesz vele felnőtt korában ha mégsem sikerül "önellátóra nevelni"

Viszont semmiért se cserélném el, és ha terhesség alatt tudtam volna, hogy ő ilyen lesz, akkor is megtartottam volna,

Ha utolsó hetekben derül ki, akkor mit csinálsz? Ugyanúgy meg kell szülni nem?

Hozzátenném, attól függ mi a betegség.

Van, ami igényel szakemberei segítséget, azok nehezebbek és nagyon felnézek azokra az anyákra akik ilyen gyerekeket nevelnek.

Van, amihez fel kell nőni. Nekem is fel kellett nőni a fiam ellátásához, neveléséhez. Nem lehetetlen, inkább mások hozzáállása miatt nehéz, szinte érezni a sajnálatot, lenézést amikor a fiamról van szó, pedig aztán semmi sajnálnivaló nincs benne. Kicsit más mint az átlag ez igaz.. Na mindegy, ne aggódj emiatt, biztos rendben vagytok a gyerkőccel 🙂

A mi lányunkról 3 hetesen derült ki, hogy beteg. Na, ilyenkor mi van? Egy eseménytelen terhesség után.

Még diagnózisunk se lett, pedig már 5 éves. Szerencsére 3 évesen helyre jött.

De viselkedési (szocializációs) problémák még vannak.

Én még mindig biztos vagyok benne, hogy a viselkedési problémái összefüggenek a testi problémáival.

Nehéz 5 év van mögöttünk. De sosem mondtam volna le róla!!!

Mielőtt teherbe estem volna, váltig állítottam, hogy beteg gyerek nekem nem kell és nem értem, miért vállalja be. Ha szülés után is derül ki, akkor is intézetbe adni vagy valami hozzáértő szakemberre bízni.

Aztán mire eljutottam a terhesség végéig, már ha valami baj kiderült volna, se tudtam volna úgy dönteni, hogy megváljak tőle saját akaratomból. Egyszerűen addigra már annyira ragaszkodik az ember (legalábbis én biztosan) a még meg nem született babájához, már felkészült, már várja, hogy el se tudja képzelni, hogy ne vele menjen haza. Pont ezért még rosszabb érzés lehet, ha valami tragédia történik a szülés környékén. Nemhogy még önként lemondjon róla (ha egyébként is akart gyerekről beszélünk, ugye).

Szerencsére én most csak hipotetikusan tudom mondani, mert nincs semmi baj, de látva a lányom, átélve vele a mindennapokat, nem tudom most már elképzelni, hogy ha beteg is lenne, akkor ne velem legyen és ne én neveljem vagy ne én foglalkozzak vele (akár szaksegítséggel, az már mindegy), akármilyen nehéz is.

Autista a fiam, a súlyosabb fajta

(azt még nem tudjuk hogy öröklött, mert van a családban aspergeres ami szintén az autizmus spektrumon van, tehát ez benne volt a pakliban, vagy az oxigén hiány okozta, mert túl sokáig hagytak vajudni császár helyett)

2es voltam