Segítség? A 35 héthez értem.

A császártól ne félj! Nem mondom, hogy szuper lesz, de maga a műtét semmi, utána 3-4 nap, ami rossz, aztán hamar felépül már az ember. Egyébként teljesen rutin műtét, nem lesz semmi baj.

A félelem is teljesen normális, hisz teljesen új és ismeretlen dolgokkal fogsz találkozni.

Abszolút anyatej és szoptatáspárti vagyok, de nem egyszer láttam már olyat, hogy valakinek a szoptatás valahogy "nem jön be". Nem tudom mi ennek a háttere, hormonális talán, bár a te esetedben inkább pszichés, de vannak már nagyon klassz tápszerek, ha nagyon nem akarod szoptatni, akkor is van megoldás.

Én nagyon elszánt voltam szopi ügyben, de sokáig, egészen az első szoptatásig nekem is irtó idegen volt, el sem tudtam képzelni, hogy bekapja a cicimet egy baba. Aztán amikor először igazán beleszívott, akkor azt hittem elolvadok, semmihez sem fogható csodálatos érzés :)

Az viszont aggasztónak tűnik, hogy meg sem simized a pocid:( Mit gondolsz, mi ennek az oka? Érdemes lenne ezen elgondolkozni, azon, hogy miért nincs egy picike kötődésed sem érzelmileg a babához. Párkapcsolattal van gond? Vagy a saját anyuddal volt valami? Esetleg a baba nem tervezett volta váltotta ezt ki?

Szia!

Én is hasonlóan éreztem mint Te. Kb ennyi idős terhes voltam, mikor már annyira pánikoltam, hogy eténként nem bírtam elaludni, mert annyira féltem, hogy nem fogom jól csinálni.

Nekünk sem volt tervezett baba. Voltak olyan pillanatok, hogy szinte nem akartam elfogadni, hogy babám lesz, mert olyan mostoha körülmények között laktunk.

A szoptatástól pedig egyenesen irtóztam, undorodtam az előtejtől, pedig én is a szoptatást tartottam helyesnek. Néha ilyen volt néha olyan. a 39. héttől kezdtem már kikészülni mindenem fájt már aludni sem bírtam már könyörögtem neki hogy jöjjön ki.

A körülményeink addigra rendeződtek lett szép otthonunk neki is meg lett mindene. Aztán eljött a szülés annyira ideges voltam, hogy azt hitték valami rohamom van úgy remegtem. Aztán ment szépen minden a maga útján, természetes volt és érdekes. 47 órát vajúdtam olyan kimerült voltam, hogy már a kitolásnál majd elaludtam (akkor azt mondtam soha többé, de ha kéne még 100x is megszülném őt vagy a következő babát) és aztán megszületett a kislányom.

És az volt a világon a legcsodálatosabb dolog számomra. Soha nem voltam olyan boldog. Amint tudtam megszoptattam. Érdekes érzés volt de nagyon jó. Meghitt és csodálatos. Elvitték a csecsemő osztályra, mert kértem, hogy tudjak aludni, és képzeld csak egy órát bírtam aludni annyira hiányzott a lányom, hogy már mentem is érte és onnantól kezdve a ma napig minden napom és percem vele töltöm és imádom. Ő a mindenem és soha többé nem akarom egy percig sem elképzelni az életem nélküle. Hidd el minden annyira ösztönösen jön, hogy az állad leesik :) Egyszerűen tudod mikor mire van szüksége és tudod mit kell csinálni. Ne parázz ez csak azért van mert félsz, de nincs mitől hidd el nekem.

Szeretni fogod sőt nem is szeretni hanem imádni. A saját kicsinyedet csak imádni tudod majd.

Nekem ugyan nem volt császárom, de az már szerencsére olyan rutin műtét, persze biztos nehéz lesz és utólag fájni fog kicsit, de biztos vagyok benne összeszeded magad, hogy tudj a babáddal lenni minél többet.

Amúgy én sem beszélgettem nagyon míg a pocakomba volt a babám, azért nehéz mert olyan fura elképzelni, hogy ott van valaki él, hall mindent stb. Nem is baj szerintem. Majd megbeszélsz vele mindent ha kint lesz.

Tényleg ne félj minden rendben lesz.

Kitartást és jó egészséget nektek.

Egy 7 hónapos kislány anyukája 22/N

Ha van kedved beszélgetni, írj nyugodtan, szívesen trécselek veled :)

Nekünk sem volt kimondottan tervezett baba! De egy abortusz végzetes beavatkozás lett volna a számomra!

Eleinte mindig azon gondolkodtam, hogy én otthon leszek egy gyerekkel, míg a velem egyidősek felelősségek nélkül élvezik az életet! (24 vagyok)

Nem nagyon tudtam a terhességgel mit kezdeni! Hol felhőtlenül boldog voltam, hol a már említett gondolatok foglalkoztattak! Viszont borzasztóan féltettem a kicsimet!

A szüléstől viszont nem tartottam! Úgy gondoltam, hogy a szüléssel vállok majd igazából anyává!

Aztán amikor megszültem teljesen depressziós lettem! Nem a szülés miatt, mert azt csodaként értékelem a mai napig,hanem mert nem ment a szoptatás, jött a sárgulás...

A kialvatlanság, a kötöttségek, az ismeretlenség és tanácstalanság érzete, nem ébresztette fel bennem a várt anyai ösztönöket, érzéseket!

Amikor 3 hónaposak lettünk akkor éreztem magam anyának először! Ekkor tudtam élvezni a kicsim dolgait!!!

Hidd el nem vagy ezzel egyedül! Nem hiába ismert és elterjedt dolog a szülés alatti és előtti depresszió!

Van aki csak úgy kilábal belőle, van aki viszont csak segítséggel!

Nem vagyunk egyformák! Hidd el benned is ki fognak alakulni a megfelelő érzelmek, főleg, ha már nem lesz benned a félelem! Viszont még most jön a java!

Csak tarts ki, bízz magadban!

Kívánom neked, hogy rendeződjenek a lelkedben a dolgok!

Szia!

Sokkal okosabbat nem tudok Írni mint előttem azok, akik még hasonlóan is voltak mint Te.

DE! nagyon nagy baj nem lehet, ha feltetted ezt a kérdést, magyarán felismerted, hogy valami probléma van, amit meg tudsz fogalmazni és foglalkoztat. Akkor lenne igazi a gond ha fel sem tűnne magadnak, hogy valami nincs rendben. Ehhez mit szólsz:)!? Na, ugye!

KÍvánom, hogy boldogok legyetek idekint:)!