A kórházban hogy viselkednek azokkal, akik abortusz miatt vannak ott?

Nem tudom, lehet kórházfüggő. Abban a kórházban, ahol én voltam gyakorlaton, nemcsak nem volt beszólogatás, de inkább "pátyolgatás", és külön probléma volt, hogy nem lehetett abortuszost rakni más osztályra (helyhiány volt), mert oda áthallatszik a babák sírása az újszülöttosztályról...

A valóság az, hogy nem a nővérekkel, eü személyzettel vagy szobatársakkal kell megküzdeni általában, hanem önmagunkkal, ami miatt minden külső ingert támadásnak hajlamos magára venni. Kitartást, remélem megtalálod a lelki békéd később.

Nálunk a korházban a noverek es az ott dolgozok nagy kulonbseget tettek azok a nok kozott akik elvettettek a magzatot és akik elvetéltek.

Persze mindenki kibirta, nem gondolnám, hogy ezert magan korhazba kene menni.

Még csak 10 éves voltam, amikor beleszerettem egy fiúba, aki tőlem 3 évvel volt idősebb. 14 voltam, amikor elkezdtünk járni. 16 évesen teherbe estem tőle. Mindenki ellenezte, hogy megtartsuk a babát. Apámnak nem is mertük elárulni. Az ő szülei kiröhögtek, azt mondák, az ők fiuk még túl fiatal a családalapításhoz.

Éjjel-nappal csak sírtam. Anyám azzal nyugtatott, hogy az még nem baba, csak néhány csepp vér lesz az egész. Akkoriban még nem volt internet…

Mindenki azt mondta, hogy csak az én érdekeimet tartják szem előtt. Hazudtak! Mindenki a saját kényelme miatt döntött így. Senki nem akart a gyerek okozta kényelmetlenségek miatt változtatni az életén.

Amikor magamhoz tértem az abortusz után, úgy éreztem, mintha kitéptek volna a lelkemből egy darabot.

Elkezdtem templomba járni, hogy békére leljek. Sokat imádkoztam. Egyszer egy látomásom is volt. Egy hang azt mondta nekem: „mami, én látlak téged!’ Én megkérdeztem: mit tehetnék érted? A válasz így hangzott: „Nevezz el, hisz nincs nevem”. Megkérdeztem: „Milyen nevet szeretnél?” – „Arina, (az én nevem pedig Marina) de M nélkül, mert nekem nincs mamim.”

Nagyon sokat sírtam. A fiúval szakítottunk. Később elvett egy nőt, akinek már volt egy gyereke, de közös gyerekük nem született.

Én hála Istennek, amint gyereket akartam, teherbe is estem. Most, hogy már van egy lányom, igazán értem, mi is az a gyerek; kérlek titeket, ne öljétek meg a gyereketeket, ez a legértékesebb, ami egy ember életében lehet. Bárhogy is alakuljon, Isten segít!

Már 20 év eltelt az abortuszom óta, de még mindig úgy sírok miatta, mintha tegnap történt volna. A gyermekem most 19 éves lenne. Úgy szeretném átölelni őt, térdre borulni, bocsánatot kérni. Attól, aki nincs. Attól, aki miattam nincs.

Tudnotok kell, hogy a pénz nem számít. És az emberek véleménye sem, pletykálni mindig fognak rólatok, bármit is tesztek. De a gyereketek élete mindennél fontosabb. Tartsátok meg! Könyörgöm!

Marina, 35 éves

21 éves voltam. Megismerkedtem egy sráccal. Az események felgyorsultak, jött a nagy szerelem, szenvedély… Másfél éve tartott a kapcsolatunk. Gyakran nem védekeztünk. Arra a kérdésemre, hogy mi lesz, ha teherbe esek, mindig csak annyit mondott, hogy semmi baj, akkor majd lesz egy babánk.

2011 telén történt. Jött a hányinger, gyengeség, a két csík a teszten. És minderre a válasza ez volt: abortusz. Anyámnak nem mertem bevallani, hogy terhes vagyok, és a munkahelyemet is féltettem. A pasimmal összevesztem, azt mondtam, nem fogom elvetetni. De győzött a félelem. Március 30 – abortusz altatás alatt, az érzés átadhatatlan. Üresség, krokodilkönnyek, depresszió, sokk, pánikrohamok…

Néhány hónappal később kibékültünk. Jött egy újabb terhesség, egy újabb abortusz.

Azóta eltelt néhány év, de én még mindig nem hevertem ki. A hozzáállásom a gyerekekhez teljesen megváltozott. Régen imádtam őket, most hidegen hagynak. A terhes nőkre eleinte rá sem bírtam nézni. Egy kis időre mintha elfelejteném az egészet, de utána újult erővel tör rám. Minden barátnőmnek gyereke van már, én meg rosszul vagyok a gondolattól is. A magánéletem rosszul alakul, gondolom, mindez az abortuszom pszichológiai következménye.

Lányok, akik hasonló helyzetbe kerültetek, ne válasszátok az abortuszt, soha nem fogjátok megbocsájtani magatoknak, higgyétek el! Az utolsókig küzdjetek a gyermeketek életéért! Amikor először teherbe estem, éreztem, hogy kisfiú, sőt, egyszer álmodtam is vele. Szörnyű, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy milyen lenne most, kire hasonlítana stb… Számolod a hónapokat, az éveket az abortusz után… Ma már rengeteg olyan szervezet létezik, ahol segítenek a válságterheseknek. Tegyetek meg minden tőletek telhetőt, de ne öljetek!

Szilvi