Miert irjak azt sok helyen hogy akinek abortusza volt psziches problemai lesznek?

Hogy miért írják ezt sok helyen?

Mert ez a tapasztalat.

Egyetlen nőt sem tett boldoggá még az, hogy ilyen helyzetbe került.

Ennek ékes példája az a hatalmas különbség, amit egy gyermeket váró vagy megszült nők általi kórterem hangulata és a művi vetélésen átesett nők kórtermi hangulata áraszt.

Ez utóbbiban síri csend uralkodik...

Aztán jönnek a hétköznapok.

Sok nő élete végéig nem tudja ezt magának megbocsátani. És belebetegszik. Orvoshoz, lélekgyógyászhoz kerül...

Nos, innen származnak a szakmai tapasztalatok, amelyek "sok helyen" nyilvánosságra kerülnek.

Én annyiban enyhítenék a kijelentésen: hogy "akinek abortusza volt, annak pszichés problémái leHETnek."

Alkat, idegrendszer, lelkiség mélysége... ez más és más minden embernél, így a nőknél is.

A 2. számú válaszolónak, aki ezt írta: "Mert az élet egy nagy válsága, amikor azon kell sakkozni, hogy megtartsam, ne tartsam. Ez rázza meg a lelket, AKÁRMELYIK DÖNTÉST IS HOZOD MEG végül az adott esetben.

Kerültem ilyen helyzetbe. Azt a döntést hoztam, hogy nem vetetem el... (az apja nem akarta...)

Életem legeslegjobb döntése volt!!!!

Mondhatnám: életünk legeslegjobb döntése volt.... Az apja is nagyon szereti.

De kerültem a másik döntési helyzetbe is...Nem tudom magamnak megbocsátani, azóta, ha csak Rá gondolok, ömlik a szememből a könny...

Tehát: nehezen tudom elképzelni, kedves Hozzászóló, hogy a gyermeket megtartó döntést egy nő meg tudja bánni...

A hormonokkal való magyarázat lényegében materialista, azaz anyagelvű magyarázat.

És nagyon sántít:

- akkor egyeseknek, akiket ez az esemény lelkükben mélyen megrázott, azoknak életük végéig hormonális gondjaik maradtak volna?

- és aki az első abortusza után többször szült, és mégsem tud feledni, lelke megsérült, annak mi történt a hormonjaival?

- a kórtermi csend vagy csendes szipogás kialakulásában már benne volnának a hormonok?

Kérdező!

Azért írják ezt sok helyen, mert ez az orvosi (pszichiátriai) és pszichológiai tapasztalat.

Tehát a kijelentés, a megállapítás tapasztalatokon és nem kitalációkon nyugszik.

Főként a 16-os hozzászólónak!

Nem unatkozó nagyokos által kitalált kérdésről van szó, értsd már meg, kérlek!

Szakmai kérdésről! A pszichiátriai és pszichológusi, azaz elmekórtani és lélektani valamint rengeteg, abortuszon átesett nő tapasztalatán alapuló felvetésről.

Azt azért hozzátenném - a felháborodásod mérséklése érdekében - hogy a kérdés így lenne a tapasztalatoknak megfelelő:

....."pszichés problémái LEHETNEK"....

Tehát a törvényszerűség feltételezése nem helyes, mert, ami az itteni hozzászólásokból ki is derült, nem mindenkinél jelentkeznek ezek a gondok.

De ezt már egy korábbi hozzászólásomban leírtam...

Olyan személy vagyok, aki MINDKÉT döntési helyzetben volt már.

Az egyik esetben a magzatát megtartotta, a másik helyzetben nem.

Remélem, nem kell hát bizonygatnom, hogy a kérdés megválaszolását tekintve a helyzeteket megtapasztalt vagyok, és nem csak úgy unatkozásként okoskodom, osztom az észt itt nektek, jóval fiatalabbaknak.

Azt a döntésemet, amelyben az egyik (negyedik) magzatomat elvetettem, életem végéig nem tudom magamnak megbocsátani.

Az én személyiségem ilyen. Az én gondolkodásom ilyen: igenis gyilkosságot követtettem el. Igenis: gyenge voltam, önző voltam, előbbre valónak tartottam a karrieremet, az anyagi nehézségektől megrettentem (már volt 3 gyermekem....).

Annyi a mentségem, de ez igazából nem is mentség, hogy nem kaptam egyetlen egy támogató, biztató félmondatot sem, sem a férjemtől, sem a nőgyógyászomtól, sem az AB-bizottság tagjaitól.

Egy diplomás, kutató-oktató munkát végző nő, akinek három gyermeke van, azt elítélte, megszólta az akkori társadalmi közeg. (Hozzáteszem: Curie asszonynak, Maria Sklodowskának, 4 gyermeke volt...)

Amikor még két gyermekem volt, és az egyik fiú, a másik lány, sokan ezt a tényt azzal nyugtázták: akkor te már befejezted!

Ez volt a közhangulat.

És mi a mai?!

Még rosszabb lett.

A nőnek, akinek a sajátja a JÓ, meg kell tagadnia ezt.

Van, aki ezt nem bírja magának megbocsátani, van, aki - legyűrve a benne rejlő jó-ságot - nem tudja.

Ne bántsátok hát egymást e kérdésben!

Aki mélyen érző természetű, az ezerszer gondolja meg, ha gyermekét el akarja vetetni.

Ennyi az egész.

67/3