Hogy tetted túl magad rajta?

Kérdező, nekem ezzel a konkrét szituval nincs tapasztalatom - már csak férfi-voltom okán se - de azt gondolom, hogy ez a szitu nem különbözik attól, amit mindenki megél élete folyamán, amikor valami gyász vagy más komolyabb veszteség (szakítás, egyedül maradás, stb) éri, és amit a pszichológia gyászreakciónak vagy veszteség-reakciónak hív.

A lényeg az lehet, hogy lásd meg, hogy természetes folyamatról van szó, és attól, mert az ember egy kényszerhelyzetben maga dönt, attól még azt ugyanúgy veszteségnek fogja megélni, és fogja érezni mindazt, ami ilyenkor a természetes.

A célravezető hozzáállás meg valami olyasmi lehet ilyenkor, hogy ne háríts, ne küzd ellene mindenáron, hisz természetes dologról van szó, viszont a másik oldalról meg azt se hagyd hogy beszippantson a dolog, hagyd átfolyni magadon az ilyenkor szinte törvényszerűnek vehető érzéseket... de azt ne hagyd, hogy ezek a mindennapi életedben, cselekvéseidben komolyan befolyásoljanak.

Amit az ember hárít, az ki fog jönni újra, és újra és újra - amit meggyászol, elfogad, megbékél, az meg lezárt (nem elfeledett, lezárt) múlttá válik, és egyszer csak azt veszi észre, hogy újra van értelme körülötte a dolgoknak, van öröm az életben, letette a magával cipelt terhet...

Én úgy gondolom - mindenféle erkölcsi magaslat nélkül - hogy a dolgok megbosszulják magukat és nem azért, mert ez törvényszerű és valami felettünk álló erő ezt irányítja. Nyilván nem erről van szó. Ez emberi ösztönösség, emberi jellemből fakad. Mert az ember mindig törekszik tökéletes tetteket véghez vinni, amelyeknek egyáltalán nincsenek, vagy jobb esetben csak pozitív következményei vannak. Amint egy olyan helyzet áll elő, amiben ez egyáltalán nem adott (csak a rossz emlék, a rossz cselekedet miatti lelkiismeret-furdalás, a negatív vélekedés, amit mondjuk kívülállóktól megkaphatsz stb.) mind-mind olyan terheket nyomnak rád, hogy nem érzed elég erősnek magad hozzájuk. És ami még fokozza is mindezt: hogy te magad vagy a cselekvő, a rossz helyzet tudatos életre hívója, hiszen elmentél és megcsináltattad a terhességmegszakítást (függetlenül attól, hogy a körülmények áldozata voltál-e, vagy sem).

A kérdésedre tehát nincs válasz tőlünk. Mert ezek a válaszok benned vannak. Csak most még őrlődsz a probléma felszínén: ami történt. Pedig nem ez a lényeg. Az a lényeg, ami mindezek mögött van. A három gyereked, akikkel foglalkoznod kell, akik élnek, egészségesek és imádnak téged. A munkád, ha van, amiben teljesítened kell. A férjed (ha van), akivel közös lépéseket tesztek ugyanúgy a múltban, ahogy a jövőben. Az egész életed, amiben eddig éltél és ami - szintén csak feltehetőleg - jól működött.

Kérdező, szerintem ami történt, egyáltalán nem természetes, mint ahogyan azt egy válaszadó írta. Ha az lett volna, és Te valóban és teljes mértékig a körülményeknek tudnád be a döntésedet, most nem éreznéd magad úgy, ahogy. Az igazság az, hogy a baba halála a Te döntésed következménye is és ez most érthetően nagyon fájdalmas felismerés.

Szerintem a "gyógyulásnak" egyetlen útja van: ha bele mered magad engedni a megbánás kegyetlenül nehéz folyamatába. Ez nem történhet úgy, hogy átsuhan Rajtad egy habkönnyű gondolat, milyen kár, hogy így döntöttél, csak úgy, hogy elmerülsz a szembesülés és a bánás teljes mélységébe. Szívből és igazán. Ez a lelki út fájdalmas, és keserves is lehet, félni tőle mégsem szabad, mert tisztulást ad. Minden lélegzetvétellel fájni fog, míg ki nem mondod azt a Magad által saját magadon átszűrt és megszenvedett, és minden ízében megérlelt valóságot, amit a történtek jelentenek.

De onnantól valóban leteheted a terhed és minden egyes nappal könnyebb lesz, mert ha van bánat, akkor van bocsánat is.

Szia!

Nekem hétfőn volt egy abortuszom amit én nem akartam,de a párom nem szerette vna most ezt a babát megtartani.De ennek a dolognak volt oka is persze ami mondjuk nem tartozik senkire mert ezt párkapcsolati dolog.Az a lényeg,hogy én nem szerettem vna elvetetni.Sokáig gondolkodtunk is ezen.Az utolsó nap fizettük be a csekket is.Azóta folyton eszemben van és én soha többet nem akarok abortuszra menni mert én ennek nem vagyok a híve!Sajnos,ha az egyik fél nem akarja a babát így nem tudtam mit tenni.Egyébként már van 1 lányunk és volt egy vetélésem is amit megszerettünk vna tartani,de az sajnos nem maradt meg.

Nekem is a negyedik gyerek lett volna. Én nagyon megbántam az akkori döntésemet. A család akarta így(férjem, anyósom, anyukám)8 éve történt. Nekem az egész életem összeomlott. Az abortusz után súlyos depresszióba estem. 3 hónappal később elváltunk. Azóta egyedül nevelem a kislányomat. 11 éves. A nagyok már felnőttek. Szerintem ezen nem lehet túltenni magunkat.Mindig eszembe jut amikor meg kellett volna születnie, számolom hány éves lenne most....Sokszor álmodok kisbabáról. Álmomban úgy érzem, hogy létezik, és boldog vagyok. De amikor reggel felébredek szembesülök a valósággal.

Nem akartalak elkeseríteni a történetemmel. Mindenki másképp dolgozza fel, ez függ a személyiségtől. Én túl érzékeny vagyok. Azóta is orvosi kezelés alatt állok, gyógyszereket szedek. De még bízom egy szebb jövőben, és abban, hogy megtalálom a párom.Mert engem nemcsak a lelkiismeret furdalás gyötör, hanem magányos is vagyok.

Nagyon kívánom , hogy Neked jobban alakuljon az életed, és elmúljon az a lelki fájdalom amit most érzel.