Kombinált tesztet mindenki csináltat? 31 éves vagyok,2. gyerek.

31 évesen második gyereket várom, egyszer sem csináltattam. Nem éreztem szükségét. De képzeld most alacsony lett az afp-m amiért menni kellett a genetikai tanácsadásra, és igazándiból mivel nincs semmilyen kockázatbecslésem (se integrált, se kombinált, se négyes teszt), így nem merték azt mondani még a szuper ottani u.h. eredményem ellenére sem, hogy 100%, h. egészséges a bébi. Ettől függetlenül én még tudom, hogy az, hisz semmilyen eltérés nem volt látható, meg a professzor úr is mondta, hogy azért elég valószínű, hogy semmi baja, de így utólag azért jobb lenne, ha lenne a kezemben egy negatív kombinált teszt. Mindegy, amúgy nem aggódom, nem hiszem, hogy down-os volna. De azért tényleg egy picit megbántam, hogy nem mentem el, mert most még az a pici rossz gondolat sem próbálna fészket rakni a fejemben időnként.

A saját nődokim mondjuk előző bébinél is azt mondta, hogy ha én semmiképp, semmilyen körülmények között nem vetetném el, akkor feleslegesek ezek a tesztek.

33 voltam és az integráltat csináltattuk meg: 12.heti és 16. heti vérvétel. Mi megbeszéltük, ha probléma lenne, elvetetnénk.

Ha tesó projekt lesz, szintén így teszünk majd.

Itt 35 felett kötelező és ingyenes, 35 alatt fizetős, de 9ezer.

Megcsináltattam, de igazából nekem csak közben tisztult ki a fejemben, hogy feleslegesen. Úgy értem, miután már a 11. héten azt láttam UH-on, hogy ő egy komplett kis emberke, a 12 héten még rászántuk a pénzt az Istenhegyi vizsgálatra, de a 18. heti UH-ot már csak simán az SZTK-ban, mint kötelező (?) vizsgálatot úgy csináltattam, hogy egyfolytában az járt a fejemben, most akarnak dönteni a gyermekem sorsa felől. De Ő már létezik, nem lehet úgy tenni, mintha csak a születéstől fogva létezne, akkor meg miről is akarunk most itt dönteni? Élet vagy halál? Hiszen ÉL. Már ÉL. Valami olyasmit éltem át, mint annak idején a kiskutyákkal. Abban nőttem fel, hogy ha a kutyának kölyke születik, a felesleg eltűnéséről gondoskodik a nagyapám és aki megmarad, annak nagyon örülünk. Aztán amikor felnőtt fejjel én jutottam odáig, hogy a kutyámnak kölyke lett, még evidens volt, hogy a felesleges kölykök mennek altatásra. (A drasztikusabb módszerekben már akkor sem gondolkoztam.) Csakhogy amikor sorra születtek az édesebbnél édesebb kiskutyák, akkor szembesültem vele, hogy ez nem ilyen egyszerű. Azt mondtam magamnak, 4 kiskutya még belefér, találunk gazdit. Az ötödiknek fehér bojt volt a farka végén, ő már az altatólistán kellett volna legyen. Na de fehér bojttal??? Aztán jött a hatodik, hetedik, a nyolcadiknál már bőgtem. Csak ültünk fölöttük és tudtuk, hogy itt nem lesz semmiféle altatás. Az a korszak, amikor ez evidensnek tűnt és amúgyis megoldotta más, az eltűnt örökre. Az ötödik kutya, Bojtos, akit előre elhatározottan már altatni kellett volna életem értelme lett. Ma már 10 éves múlt, és olyan kutya, de olyan, amilyen nem születik soha többé erre a földre, azt tudom. Azóta végképp felnőttem és ma már az az evidens, hogy a kutyák ivartalanítva vannak.

Csak próbáltam érzékeltetni, hogy valahogy így voltam a gyerekemmel is. Még az első vizsgálatoknál olyan evidens volt, hogy meg kell csinálni, kiderüljön, egészséges-e a baba...és ugyebár ha nem, akkor szépen elvetetni. És menet közben jöttem rá, hogy képtelen lennék rá...