Ti hogy bírjatok lelkileg?

Az elso babamat 12 hetesen veszitettem el. Honapokig szenvedtem. Aztan par evre ra teherbe estem, de 25 hetesen megindult a szules, amit nem elt tul a kisbabam. Na az volt a foldi pokol. Utana ikerbabakat veszitettem el 7 hetesen. Durvan fog hangzani, de egy 25 hetes baba elvesztese utan szinte semmiseg volt a 7 hetes missed ab.

Na es ezutan jott a kisfiam, aki 38. heten megszuletett, es mar lassan 10 honapos.

Nagyon sajnálom.

Nekem márciusban volt, azóta egy csomó családi tragédia következett be: nagymamám megvakult, nagypapám majdnem belehalt egy műtétbe, apósomról kiderült, hogy rákos, apukámat is operálták... Mindennek a tetejébe az én környezetemben is megszaporodtak a terhes nők, köztük a szomszédasszonyom, aki minimum 45 éves, és természetesen kihagyhatatlan a napi csevej a kerítésen át, az összes hozzá tartozó kérdéssel: mi nem tervezünk-e még babát, miért nem, pedig milyen jó, csak a rosszullétek ne lennének - "De hát ez ezzel jár, tudod... ja, te nem tudhatod." Én meg csak nyelem a könnyeimet és mosolyogva gratulálok.

Szóval igen, ez egy elég vacak széria volt...

Nekem a kezdeti időben az adott kapaszkodót, hogy mindent elolvastam, amit csak lehetett, bejelentkeztem vizsgálatokra - ami persze azzal járt, hogy olyan problémákra is fény derült, amikről fogalmam sem volt, ez volt a hab a tortán. Szegény férjem csak kapkodta a fejét, mert hol passzív-agresszív voltam, hol elbőgtem magam.

Sokat jártunk kirándulni. Az jót tett. A természet, a magány, a csend, nyugalom elterelték a gondolataimat, mert az itthoni környezetben minden csak a bajokra emlékeztetett. Belevágtam olyan dolgokba, amit évek óta ki akartam próbálni, de terhesen ellenjavallt (pl. lovaglás, falmászás).