Nők, akiknek nem lehet gyermeke, Ti hogyan tudtátok túltenni magatokat ezen?

Igazából én nem hiszem, hogy ezen túl tudja magát tenni az ember, mert én nem szimpla vágy, hanem az egyik legalapvetőbb ösztön is. Akiben ez benne van, aki akarja, az úgysem fogja magát túltenni rajta.

Most lehet mondani, hogy utazzál, építs karriert, élj a hobbidnak, de ezek a dolgok úgysem pótolnak egy gyereket, tudom, mert nekem van, nincs semmi más, ami ezt az élményt pótolni tudja.

Ez a véleményem. Nyilván lehet élni gyerek nélkül, nincs is sok választás, ha nem jön össze, de szerintem az emberben örökre ott lesz a keserűség, irigység, hiány.

1-es, még jó, hogy nem a te véleményed kérdezték...

"mert nekem van"...

Empátiából egy nagy nulla vagy.

Nekem nincs, pedig akartam, nem is egyet, és igenis, túl lehet tenni magad rajta. Idővel. - Ha az ember tudja, hogy megtette, amit lehetett, hogy utólag sem tenne semmit másképpen, az sokat segít abban, hogy idővel megtalálja a lelki békéjét. (Szerintem ez mindenféle veszteségre igaz.)

"az emberben örökre ott lesz a keserűség, irigység, hiány" - hiány persze, de ezzel együtt lehet élni megbékélve. Keserűség, pláne irigység nem. Persze, biztosan van, akire ez is igaz, de nem törvényszerű.

Miert van 0 empatia abban aki ugy valaszolt,hogy van gyereke? Szerintem is egyertelmu,hogy a gyereket semmi nem tudja potolni. Vigyaztam mas gyerekere sokaig, ebredestol fekvesig es azutan hogy van gyerekem,erzem hogy ez teljesen mas.

Anyukamnak nem lehetett sajatja,neki elfogytak a petei,korai klimax volt es ugy 25 evesen mar nem is menstrualt. Majdnem 20 ev telt el mire engem orokbefogadtak,szoval abban is lehet valami ha valoban nagyon akarsz,akkor nem tudod elengedni a dolgot.

"Nők, akiknek nem lehet gyermeke, Ti hogyan tudtátok túltenni magatokat ezen?"

Talán mert a kérdező nem arra kíváncsi?

Az éveken keresztül történő folyamatos szorongás, aggódás, csalódás nagyon sok nyomott hagyott rajtam. Az egykor boldog ember egy üres semmi lett. Sokáig terápiára is jártam, az segített sokat, hogy inkább arra koncentráljak, hogy szerezzem vissza a régi énem, minthogy még jobban belerokkanjak.

Irigyeltem a nőket, amikben sosem volt gyerek utáni vágy, mert nekik egyszerű a saját életüket egyedül is élvezni. A terápia sokat segített nekem is. Most már van új értelme az életemnek, és simán boldog leszek életem végéig gyerek nélkül is.

1. kategória - örül neki mert amugy sem akart

2. kategória - beletörődik és hivatást vált tanár dadus övónéni lesz

3. kategória - realizálja és örökbe fogad vagy nevelőszülő lesz

4. kategória - itt rinyál addig míg bele nem rokkan, mindent megpróbál és ez lesz élete központi témája annyira h mindeki elmenekül tőle

Nekem a szándék megvolt, hogy elfogadjam a helyzetet, túltegyem magam, csak igazán nem ment. 2017-ben, a sikertelen inszemek után nem akartam további kezelést. A 2018-as örökbefogadási tervünk zsákutca lett, attól örökre visszaléptünk, és hatalmas fájdalmat okozott nekünk az egész.

Maradt az "elengedés", a vágyak tagadása, az önálltatás, hogy végül is nem is kell gyerek. Közben meg az évek alatt egyre belebetegedtem ebbe elfojtásba.

Az volt a gond, hogy ott volt még a kihagyott opció, a lombik, amitől el voltam zárkózva. Aztán terápián arra jutottam, azért nem tudom lezárni a témát, bármennyire is magamra akarom erőszakolni ezt, ott a kétely, hogy 10 év múlva vagy később talán meg fogom bánni, hogy a lombikot egyáltalán nem próbáltuk meg. Annak ellenére, hogy azt vallom mindenben, hogy nincs értelme "mi lett volna, ha" fejtegetésnek, ez valahogy ott volt mélyen, mint kétely.

Szóval beláttam, hiába félek az újabb csalódásoktól, a lelki nyugalmam érdekében muszáj lesz kockáztatnom, hogy maximum az 5, államilag finanszírozott lombikot végigcsináljuk. A végső löketet a nőgyógyászom adta meg: tessék hazamenni, bevenni pár leszarom tablettát, és felhívni a reprodukciós intézetet. Így tettem.