Meddőség... Ti hogyan élitek meg? Mennyire hat ki az életetekre ez a helyzet?

Nálam hullámzó volt. Már nagyon régóta szerettem volna babát, de a férjem kikötötte, hogy először lakást kell venni, és utána jöhet a családalapítás. Borzasztó nehéz, és kilátástalan volt az az időszak, már a huszas éveim végén, mert mindig is fiatalon szerettem volna szülni.😔 Úgy tűnt, hogy nem is jutunk el sosem arra a pontra, hogy jöhet a baba. Végül 30 éves koromban sikerült lakást vennünk, és elkezdtünk próbálkozni. Nagyon lelkes voltam, és kicsit türelmetlen is ("mindig hamar tesztelgetős" típus), de boldog, hogy végre legalább megadjuk az esélyt, hogy legyen babánk. Az első év sikertelensége után csalódott lettem, és nehezteltem a férjemre is, amiért nem kezdtünk korábban próbálkozni. Igazából pont ettől féltem, hogy nem is fog azonnal sikerülni. Nem mintha bármilyen egészségügyi problémáról lett volna tudomásunk, de körülöttem több párt is érintett a meddőség.

Egy év után elmentünk kivizsgálásra, ami több hónapig tartott. Az idő alatt jól elvoltam, úgy éreztem végre teszünk lépéseket az ügy érdekében, történik valami, és biztosan hamarosan lesz eredménye is.

A vizsgálatok alatt egy sor problémát találtak mindkét oldalon. Két évbe telt, mire mindre fény derült. Pl.letapadt petevezetékek, miómák, enyhe pajzsmirigy alulműködés, férjemnél kétoldali herevisszér miatt alacsony spermaszám, stb.

Lombikra küldtek volna, de elhatároztuk, hogy nem kapkodunk vele. Úgy gondoltuk, hogy mivel az már gyakorlatilag az orvostudomány csúcsa a meddőség kezelésében, így szeretnénk a legvégére hagyni, arra az esetre, ha már tényleg mindent megpróbáltunk. Fizetős eljárás szóba se jöhetett, és a támogatott 5 alkalmat nem akartuk még ellőni, hogy utána meg ott maradjunk remény vesztve, amennyiben nem sikerül az sem. Míg a második évben sikerült teljesen elengednem az egészet, és kb.rábíztam az orvosokra, én meg kiélveztem még a kettesben töltött időt, nyaralást szerveztem, stb. a harmadik év már elég nehéz, sírós volt.😞 A tudat, hogy csak lombikkal lehet babánk, amikor amúgy egészségesen élünk...meg hogy tényleg mindenkinek már a második babája is megszületett időközben (húgom, kolléganőim, sógornőm, barátnőm)... nehezen éltem meg azt az évet.

Rengeteg mindent kipróbáltunk az életmód változtatástól kezdve (ezen belül új étrend, új munkahely, költözés, stb.), a vitamin szedéseken át a pszichológusig. Férjem rávette magát a műtétre is. Érdekes módon, mire sorra került volna, egyszer csak nem jött meg. Már nem hittem a tesztekben sem, mert soha egy nyomorult halvány második csíkot sem láttam. Félve teszteltem egyet, még a férjemnek se mertem szólni. Kissé kikerekedett a szemem, amikor megjelent a második csík. 🤷 Egy óra múlva teszteltem egy digitálissal is, és az is pozitív lett!

Teljesen spontán fogant a babánk, mindenféle beavatkozás nélkül 3,5 év után. 💝🤗 Szinte alig mertem beleélni magam egész terhesség alatt, közösségi oldalon se osztottuk meg a hírt, mert attól tartottam, hogy esetleg nem marad meg. Csak a család és a közeli barátaink tudtak róla. De nagyon élveztem az egész várandósságot (a szülést már kevésbé 🙈) és most a babázást is nagyon szeretem. Amikor valami nehézség adódik, vagy nehezemre esik éjjel felkelni hozzá, mindig eszembe jut, hogy milyen jó, hogy mostmár van kihez. 🤱

9-es vagyok. Persze, tudom. PCOS-em van. De abból is a szerencsétlenebb fajta. Próbáltam mindent (diéta, sport, metformin, myi-inositol, d-vitamin stb), magam is orvos vagyok, szóval tisztában vagyok a lehetséges kezelési módokkal, de semmi nem volt eredményes.

Majd a closty vagy a lombik, ha oda jutunk :D

Igazából úgy érzem, hogy ha nem jönne össze, a párommal gyerek nélkül is tudnék teljes életet élni. Szerintem el tudnám engedni, nem hiszem, hogy képes lennék elmenni akár 8-10-12 lombikig, mint egyesek. Viszont úgy érzem a páromnak fontos, és félek, hogy tönkre tenné a kapcsolatot, ha soha nem lenne gyerkőc.

Szia! Négy éve küzdünk meddőséggel.

Először is a gondok. Nálam IR, pm alulműködés, férjemnél nagyon alacsony spermiumszám, szintén pm alulműködés. Egy éve kezeljük az IR-em, most lettek olyanok az értékek, aminél a lombikot már érdemes elkezdeni, pont júliusra tervezzük az elsőt. Teljes életmódváltás, egészséges étkezés mindkettőnknél. Nálunk most az a legnagyobb éredmeny, hogy a férjem nem romlik tovább, picit még javult is.

Az első év még nálunk is reménykedéssel telt, bár tudtuk, hogy a férjemnél vannak gondok (előző házasságában kiderült), de senki nem gondolta, hogy ennyire leromlik a spermiumszáma. Nekünk a második év volt a legnehezebb. Akkor már tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, de még nem kezdtük el a meddőségi kivizsgálásokat, mert éppen államvizsga előtt voltam (ekkor voltam 28 éves). A harmadik évben már elkezdtük vizsgálódni, de az első meddőségi központ nekünk nagy csalódás volt, plusz jött a covid, ami miatt le kellett állnunk. Ez megint leküldött padlóra, de a covid miatt munkahelyi problémák is voltak, ami miatt nem csak erre összpontosítottunk. A negyedik év azzal indult, hogy kerestünk egy másik központot és orvost. A mostani orvosomban teljesen megbízom, ő derítette ki a gondjaink okát is. Végre adott egy igazi irányvonalat, ami nagyon nagyon sokat segített a lelkiállapotunkon. Végre megint bizakodóak lettünk, tudtuk, hogy mostmár jó kezekben vagyunk, így csak várni kell, amíg az IR-em rendeződik. Már nagyon várjuk a júliust, hogy végre belevághassunk az első lombikba. 🙂

15: igen, az első orvosunkat pont azért hagytuk ott, mert egyből lombikot akart, nem nézett utána, hogy mi lehet a tényleges gond. Bámulatos, hogy ennyire kényes helyzetben milyen mértékben nem képesek egyes orvosok mérlegelni, hogy mikor kell mélyebbre ásni. A mostani dokim nagyon alapos, a merckformint is alulról közelítve állította be, nem indított egyből lónak való adaggal. Mindig kicsit emelt, aztán kontroll OGTT-t kért. Nagy szerencsém van vele. 🙂

16: ez érdekes, nem is gondolnám. Nekem mondjuk nem sok olyan ismerősöm van személyesen, akiknél fenn áll PCOS, de tényleg érdekes. 🙂

14 voltam.