Hogyan lehet ezt feldolgozni? Két pozitív teszt után pár nappal később meg spontán vetélés. Annyira szomorú vagyok, a környezetemben egy 13 éves lány vár babát, úgy érzem nekem már nem sikerül, valahol feladtam. Ti hogy dolgozzátok fel?

Szia. Tudom, min mész át, nekem is volt sajnos vetélésem.

DE gondolj arra, hogy most már tudod hogy képes vagy teherbe esni!! Ez nagyon sokat jelent, van akinek sajnos még ez sem sikerül.

nem tudom volt-e már korábban vetélésed.

Én azt javaslom, hogy ha lelkileg túl jutottál rajta, akkor kezdjetek el újra próbálkozni.

Én a vetélés után 6 hónappal jutottam el oda, hogy újra próbálkoztunk és rögtön baba lett belőle.

Már fél éves a picim:)

Sok erőt neked!

Ezt még viszonylag "könnyen". Sajnálom, ami történt, de sokkal rosszabb lehet, ha halva születik.

Az én babám most májusban született volna. A sógornőméknél szerencsére minden rendben zajlott, de olyan rossz, hogy nekünk is lehetne:(

Egy 4 éves fiú anyukája, akinek 2 spontán vetélése (ikrekkel a 11.héten, egy babával a 10-en), és egy méhen kívüli terhessége is volt.

A második vetélésem 18 hetes korban történt. Hát mit mondhatnék. Egy megválaszolatlan kérdés örökké bennem marad:

Nem mondták meg, hogy fiú vagy lány lett volna.Ne tessék már könnybe is lábadt a szemem.

Tudom én is mit érzel, nekem is volt s.vetélésem, 5 hetes múltam csak, de már arra is nagyon vártunk. Hónapokig sírtam, már tökre belebolondultam a hőgörbékbe és tesztekbe... kiderült hogy pcos-em van. Clostit kaptam, a következő hónapban megfogant a lányunk.

Időben:

május vetélés, december closti, január 30. + teszt.

Kitartás és fel a fejjel, fog jönni a baba!!!!

Üdv. 8 hónapos kislány anyukája

Remélem azóta már Te is babázol. Teljesen normális gondolat a feladás...de meg kellpróbálnod hinni, hogy megy.

Azért leírom, nálunk hogy volt. Másfél év hiábavaló próbálkozás után, 10 hetesen veszítettükel első kisbabánkat 2011 októberében. Első terhességem volt, nem is gondoltunk ilyen lehetőségre, az ember ilyenkor boldog, és vár hogy bejelenthesse a családnak... esetünkben, hogy a kórházbn vagyok, a műtőben. Ezután a nap után olyan mélyre kerültünk, nemcsak én, hanem aférjem is, hogy egyszerűen nem bírtunk kisgyermekekre nézni... a depressziót addig hírből sem ismertem. Az, hogy nem tudtál örülni egy közeledben élő terhességének, teljesen normális érzés. Én is így éreztem. Tavasz lett, mire összeszedtük magunkat, és újra próbálkoztunk, ismét sikerrel, majd sajnos őt is elveszítettük, most hamarabb, kb. 5 hét alatt... én addigra teljesen feladtam. A nőgyógyászom, aki egy szuper rendes ember, nem tudott már mit mondani, csak azt, hogy bízzak magamban, és legyek erős, higgyem el, hogy legközelebb sikerüni fog. Fiatal vagyok, és nincs semmi egészségügyi akadálya a babának. Ekkor már úgy voltam vele, hogy nekünk nem lehet gyermekünk, mert alkalmatlan vagyok rá... nem vallottam be a férjemnek, csak később, és minden próbálkozás végén kértem az égieket, hogy segítsenek, hogy ha sikerült is, megmaradjon. És sikerült.

Párhéten belül fog megszületni a kisfiunk, és nagyon boldogok vagyunk, de soha nem fogom elfelejteni az előző két babámat, ahogyan a férjem sem.

Van egy mondás, a jó dolgokért meg kell szenvedni... ez esetemben teljesen igaz...

Nekem a férjemen kívül az orvosom volt az, aki sokat segített. A mostani babánál minden nap rettegtem a 10 hétig, hogy mikor fog bekövetkezni az ismert folyamat... féltem minden uh-n, hogy nehogy azt mondja, ennyi... soha nem tudtam mosolyogni, mikor monitort néztem, annyira féltem, mit mond az orvosom. És ő mindig megkérdezte, hogy nemis örül? Látta, hogy baj van... féltem. Aztán, mikor először éreztem, hogy megmozdult, és ficánkol, akkor kezdett lassan elmúlni minden félelmem... Még most is örökmozgó, pedig márcsak szűkösen fér el.

Mégegyszer szívből remélem, hogy azóta sikerült Nektek is a baba, együtt érzek Veled az átélt tragéiával kapcsolatban... szerintem soha nem lehet teljesen feldolgozni. Elhalványodik, de az emlékét nem lehet kitörölni. Most hogy csak írtam róluk,így is könnyeztem...