Van közöttetek olyan, aki szeretett volna babát, de mikor összejött nagyon megijedt? Később hogyan alakult?

Ó, Te mázlista, gratulálok :D

Szerintem mindenki megijed először kicsit, Hiszen hatalmas felelősség és egy teljesen új élethelyzet, amilyenben még nem voltál. Valószínűleg ugyanilyen ijesztő lesz az első szülésed is, és az első szoptatás is, de ez majd kialakul, változik.

Csak a női magazinokban szereplő, nemlétező szupermamik nem félnek semmitől ;)De az mindig gyanús :D

2 évet vártunk a fiunkra. Aztán amikor összejött és nőni kezdett a pocakom, akkor bevillant, hogy "te jó ég!!", ezt már nem lehet visszacsinálni! A babát nem lehet majd a szekrénybe tenni, ha fáradt vagyok, vagy csak úgy tévéznék, olvasnék, akármi! :) Szóval én leginkább attól féltem, hogy teljesen megváltozik az életem és majd nem élvezem azt. Hogy majd csupa kompromisszum lesz az életem.

Aztán a terhesség végén már nagyon vártam, hogy a kezemben tarthassam, hogy láthassam, hogy is néz ki, kire hasonlít. :)

Aztán megszületett és egy csoda volt, néztem és sírtam és arra gondoltam, minden rendben lesz itt! :)

Amikor hazamentünk megint jött egy megzuhanás, akkor megijedtem, hogy nem lesz olyan az életem, amilyet én szeretnék. De aztán kinyílt a világ, babaúszás, séták, barátnők, később játszótér, rokonok. Jártunk minden felé.

Most várjuk a tesót és már nem félek, nincs bennem semmi kétely, mert tudom, hogy egy gyerekkel nem rossz lesz az élet, csak másmilyen. Más dolgok okoznak már örömöt, pl. az ha látom, hogy a kisfiam boldog. ÉS pont olyan szórakoztató játszótérre, állatkertbe, majálisra járni, mint moziba, vagy vacsorázni. :)

én most kezdek ijedezni :/ na nem a babakortól, inkább attól, ha nagyobb lesz, esetleg majd konfliktusai lesznek az osztálytársakkal. Engem suliban kiutáltak, ezért eléggé féltem ettől már most. Pedig normális voltam, csak kicsit visszahúzódó.

De aztán mindig belegondolok, hogy az apjával ketten neveljük, nem én egyedül :)