Miért vágyom rá, de egyben félek is a teherbe eséstől?

Hát nem ilyen válaszokra számítottam, hogy az agykontroll nem működik meg ilyesmi, mikor eddig érdekes módon akkor sem estem teherbe, mikor az előző barátom belém élvezett.

Az első válaszoló nagyon primitív lehet, hogy nem fogja fel (miután pedig részletesen kifejtettem), hogy amik velem történtek, azok milyen pszichés meghasonláshoz vezetnek, és nem biztos, hogy olyan egyszerű a kérdés, mint ahogy az a te egyszerű agyadban megjelenik. Tudod mennyi ideje keresek egy barátot, mint a mostani? Akivel lehet beszélgetni, mert nem egysíkúan és unalmasan látja a világot, mint a legtöbb férfi. Tudod, milyen nehéz volt találni egy olyan fiút, aki mellett képes vagyok lelkileg gyógyulni, és nem csesztet a családjából hozott érzelmi defektekkel? Tudod mennyit ér nekem, hogy valaki végre bátorít és támogat az álmaim elérésében? Nem biztos, hogy te ezen elgondolkodtál, hogy nekem ez az életet jelenti.

A második válaszolónak pedig. Értem, gondolom, hogy még ráérek, tudom is. De azért nem 8 évet, ugyanis nem azért vagyok nő, hogy a termékeny időszakom felét elpazaroljam, csak azért, mert ez a karrierista társadalom már ezt tartja normálisnak. Mindenképp 30 éves korom előtt szeretnék szülni.

De nem ez volt a kérdés. Az volt a kérdés, hogy:

1) az általam felvázolt háttér ismeretében milyen érzelmi okai lehetnek ennek, hogy akarom is meg nem is, és hogy más (nem ilyen módon traumatizált) nők hogy vannak ezzel

2) hogy mennyire biztosak és kényelmesek azok a fogamzásgátló módszerek, amik állandóan a nőben vannak, ezért nem kell külön aggódni miatta...hogy ez hozhat-e valamiféle megkönnyebbülést

Ja, és 23 évesen miért is vagyok túl fiatal? A legtöbb ismerősömet 22-25 évesen szülte az anyjuk, ahogy engem is.

Már legalább 5 gimis osztálytársam szült gyereket, és egyikük sem bánta meg (van, akié már 4 éves!). Itt nem a fiatalságról van szó, hogy meg tudnám-e oldani, mert sok mindent meg tud oldani az ember, ha akarja. Itt arról van szó, hogy annak ismeretében, hogy milyen alap terhekkel küzdök amúgy is, szeretnék-e még ilyen kihívásokat, vagy hogy van-e itt valaki, aki hasonló helyzetben volt, és leírná-e a tapasztalatát.

Ömm, egyébként aki ajánlotta a pszichiátert (aki orvos végzettségű, nem bölcsész, mint a pszichológus), járt már pszichiáterhez?

Én mondom, lehet, hogy csak én vagyok ilyen peches, de anyám kezelését is végig követve, meg azt, mikor én jártam orvoshoz, de azt látom, hogy szinte egyáltalán nem törődnek a mély lelki okokkal, hanem antidepresszáns gyógyszerekkel tukmálják az embert. Mikor szedtem azt a sz*rt, semmit sem segített, sőt, mikor az apám az öngyilkossági vágyamra úgy reagált, hogy elkezdett minden k*rvának, naplopó, lusta, cigánynak ...stb-nek elhordani, meg hogy ne az ő házában legyek öngyilkos, ne szennyezzem be, meg hogy ne az ő spárgájával legyek öngyilkos, hanem vegyek magamnak... Pedig ő orvos, és nem ez volt számomra az egyetlen példa, mikor láttam, hogy az orvosi diploma nem mindig jár együtt az intelligenciával.

Nem arra voltam kíváncsi, hogy várjak vele vagy ne várjak, mert úgyis addig várok, amíg én akarok. Az is lehet, hogyha tényleg teherbe esnék, megmozdulna valami, mérlegelnék, és nem akarnám megtartani.

Én bevált módszereket akartam hallani, ahol nem pszichológus magyaráz nekem, hanem olyan személyek, akik ezt megélték, és sikeresen (vagy legalábbis részlegesen) tudták kezelni.

Nem rációt várok, mert az van nekem is, de az érzelmek sokszor sokkal erősebbek, mint az értelem. Olyan választ várnék, ami ugyan értelmes, de rendelkezik olyan érzelmi töltettel, hogy hatással legyen rám.