Mikor érezted úgy, hogy kell egy második baba?

Én már a szülőszobán azt kiabáltam, hogy nekem kell még egy, miután a kisfiam megszületett. Két év korkülönbséggel születtek, nagyjából így is terveztük. Jó, hogy kiskoruktól tudnak együtt játszani, aranyosak.

Persze a második születésénél pedig kijelentettem, hogy na most már nem szülök többet!!!

Eltelt egy jó pár év, és nem tudom, hogy, a férjem meg én is elkezdtünk vágyni egy 3.-ra. Most várom a 3. babát, a gyermekeim 8 és 10 évesek lesznek, mire megszületik.

Tapasztalatból mondom, testvérként, hogy minél kisebb a korkülönbség, annál jobb.

Köztünk 3 év van és világ életünkben utáltuk egymást. Én voltam a nagyobb. Már gyerekkoromban megfogadtam, hogy nekem soha nem kell gyerek, mert biztos úgy fogom utálni, mint a kistestvéremet, de utána mikor nagyobb lettem, úgy döntöttem maximum 1.

Most felnőtt nőként is azt mondom isten őrizz több gyerektől, mert félnék, hogy náluk is ez lenne.

Szerintem a korral volt nálunk a baj, már ez sok volt, utáltam vele játszani, nem voltak olyan közös játékok, amik mindkettőnket érdekelték.

Én mindig kettőt szerettem volna, valahogy azt tartottam természetesnek. Nekem egy igazi gyerekkorhoz egy testvér is hozzátartozik, aztán meg jót tesz az egonak is :) és felnőtt korban is "praktikus" biztonsági háló, ha tudnak egymásra támaszkodni (remélhetőleg).

Aztán a terhességem és a szülésem is elég "necces" volt, sok kórházasdival (még az intenzívet is megjártam), és majdnem másfél év volt, mire felépültem. Akkor nagyon szomorú voltam, az egy szem gyerekhez is selejtesnek éreztem magam és úgy gondoltam, le kell mondanom az álmomról, s a meglévőnek örülni. Aztán szép lassan mégis a régi önmagam lettem, sőt még jobb kondiban és erősebb lélekkel, mint a terhességem előtt.

Először a 2. gyerek gondolata akkor tört rám, amikor hazafelé jöttünk egy családi ünnepségről és láttam, hogy a fiam mennyire jól érzi magát gyerektársaságban (ahol csupa testvér volt). Aztán ez tovább erődösött, amikor egy hónapra rá, két évesen bölcsibe ment és valahogy majdnem olyan ürességet éreztem, mint amikor kikerült a pocakomból. Majd egyik nap néztük az ablakból a már 2 és félévesemmel az utcát és én kommentáltam: "Ott megy egy anyuka a kisfiával, a kocsiban pedig ott alszik a kistestvére". Erre a fiam megkérdezte: "Hol van az én kistestvérem?"

A férjemmel jó egy év volt, mire kitaláltuk, hogy akarjuk és merjük-e, anyagilag, egészségileg és bírjuk-e erőnlétben. De jelenleg próbálkozunk, s reméljük, jó ötlet...