Meddőségi kezelésre járok a párommal, akinek már van egy gyermeke, erről írok az alábbiakban. Hogyan kezeljem az érzéseim, mit tehetnék?

Végső elkeseredésemben írok, annyira nem tudom mi tévő legyek, teljesen össze van bennem zavarodva minden és nincs már se erőm, se kitartásom, semmi. Több, mint másfél éve próbálkozunk a Babával (nekem az első), sikertelenül. Fél éve meddőségibe járok, ahol a vizsgálatok kiderítették, nincs peteérésem és a párommal összeférhetetlenség áll fent. A fél év alatt mindössze 1 inszeminácóm volt, az is sikertelen, mert a többi hónapban újabb és újabb gondok adódnak. Ciszták, fertőzések, kezelések, stb. Gondolom sokan ismeritek a szituációt és az ehhez kapcsolódó érzéseket.

Ami számomra még inkább megnehezíti a dolgot, hogy a páromnak van már egy 7 éves kislánya, aki ráadásul most kezdi az iskolát. A párom igazán rendesen törődik vele, nemcsak kéthetente hétvégén van vele, hanem hétközben is kétszer-háromszor ő hozta az oviból. Ez persze sok egyezkedést is igényel a gyerek Anyjával. A kislány nagyon szeret engem is, szeret velünk, nálunk lenni, ezen a téren nincs gond. Mégis ami bennem ezt a zűrzavart okozza, az az, hogy úgy érzem, időről-időre magamra maradok ebben a meddőségi kezelésben.

Például, múltkor amikor az inszemináció után kiderült, hogy nem sikerült a beavatkozás (ráadásul megállapítottak valami problémát is), én nagyon magam alá kerültem és pont péntek volt és jött hozzánk hétvégére a kislány. Régebben jártam velünk ide-oda, kirándulni, játszóterezni, de az utóbbi hónapokban nem akartam a játszótérre (se) menni. Fáradt voltam, vagyok, kimerült testileg, lelkileg, nem tudtam olyan helyen nézni a pocakos kismamákat...

Úgyhogy egyedül töltöttem lényegében az egész hétvégét és mivel senki nem tud a meddőségiről még beszélgetni sem tudtam senkivel. Nem mintha akartam volna. A párommal szerettem volna, dehát... Persze arra nagyon ügyelek, hogy kislány ne érezze úgy, zavar engem, hogy jól érezze magát, de ez az utóbbi időben nagyon sok energiámat elveszi. A páromra is próbálok figyelni ilyenkor, de ha néha próbálok vele egy kicsit beszélgetni, még én érzem magam rosszul, hogy nem most kéne. De akkor mikor? Hétközben dolgozom, onnan megyünk a vizsgálatokra és utána vissza a munkába, így akkor nem tudunk. Így néha esténként, persze hulla fáradtan próbálunk beszélgetni, de így is néha veszekedésbe torkollik az egész. Nem szeretnék rosszat mondani a páromról, nagyon szeret és igyekszik segíteni, erőt adni, de ugye ott a kislánya és én azt se szeretném ha úgy érezné ketté kell szakadnia.

Ne értsetek félre kérlek, nem haragszom rá, tudom, hogy van egy kislánya, s hogy ez mivel jár. Tudom, hogy annyira vágyik már ő is a Picinkre, teljesen be is van zsongva a témától. (ha valakiben felmerülne, egyikünk sem erőltette a baba témát, jött magától illetve a szerelmünktől :) ) Persze el lehetne tolni a hétvégéket, de én sajnos nem tudom előre a vizsgálatok pontos napjait és ha az utolsó pillanatban derül ki, hogy mi van velem, úgy már nem megoldható a napok cseréje.

Olyan nehezen tudom csak megfogalmazni ami bennem van, kérlek ne mondjátok azt, hogy féltékeny vagyok, meg hogy ne bántsam a kislányt, mert nem teszem.

Természetesen nem tudok most mindent leírni, megpróbáltam valahogy összefogni, remélem talán Ti megértitek, ha már én nem vagyok képes átlátni és azt se tudom, magamról mit gondoljak, mit tegyek. Elsősorban olyanok válaszára vágyom, akik hasonló helyzetben vannak, de persze mindenkinek örülök és köszönöm, aki időt szánt a soraimra és válaszol.