Most már tényleg nagyon unom.3 éve szeretnénk babát, egyelőre sikertelenül. Közben körülöttem folyton nő a terhesek száma, és mind később állt neki, mint mi. Hol itt az igazság?

Én teljesen megértelek.

És nem értek egyet azokkal, akik állandóan kiskorúsítják azokat, akik őszintén beszélnek az érzelmeikről...ilyen a düh is. Nekem is van. Igazságtalannak érzem az élet dolgait.

Semmi szükség tanárnénis ujjmutogatással nevelni az illetőt, kioktatni arról, hogyan kell helyesen élni. Nem kell mindig a tutit keresni...pláne gondolni, hogy azt pont én tudom...elég néha csak megérteni a másikat. (már ha van rá képesség...)

A paralel hozott példa, miszerint másoktól irigyelné...pedig egyszerűen döbbenetesen otromba.

Visszatérve rád. Ne kenődj el! Sikerülni fog. Van aki aki nem olyan szerencsés, hogy rögtön összejön neki.

Fel a fejjel!

Én a dühöngésemre és bánataimra a sportot választottam és segített. Találj ki te is valamit, szedd össze magad és csináld tovább a családalapítást, mert nemsokára anyuka leszel...és akkor jön csak az igaz kihívás.:)

Arról írtam, hogyha az ember megbillen az életben...igen, tesz fel ilyen kérdéseket. Még jogosak is. Nem feltétlenül az ő logikája van nagyon racionálisan érvényben, hanem az, hogy neki most ezek a kérdései. Az ilyen helyzetek megértéséhez nem a racionalitást kell működtetni, nem az való ide. De meg lehet érteni. Emberség kell csak hozzá.

Ez meg így van.