Mást is a sírógörcs kerülgeti?

Ezzel sajnos én is így vagyok, örülök, ha másnak sikerül, és ki tudja ők mióta próbálkoztak, de mégis rosszul esik és keserűséggel tölt el.

Ha nem bánod/bánjátok, elmesélek egy rövid történetet:

Az első nagy szerelmem, akit több, mint 15 éve ismerek és 6 évig voltunk együtt, az eljegyzésünk után külföldre ment, sok volt a bonyodalom és végül szakítottunk. Kint megismert egy lányt, akit ugyanúgy hívnak, mint engem - nincs annyira hétköznapi nevem -, összejöttek, hazaköltöztek, eljegyezte, és októberben (az én szülinapomon) születik meg a kisfiúk. A szüleivel és a testvéreivel a mai napig jó viszonyban vagyunk, erről is beszéltünk, elmondtam az anyukájának, hogy azt álmodtam, a lány babát vár...és tényleg. Előttük nem mertem, de egész úton hazafele ordítani tudtam volna és csak zokogtam...nem tudom miért, mert mint férfi már nem kellene, a mostani párommal régóta együtt vagyunk, nála jobb embert nem is kívánhatnék, és 9 hónapja várunk a kis csodára - és sajnos most is azt érzem, hogy hiába.

Lelkiismeret-furdalásom van a kiborulás miatt, ő persze nem tud róla, de akkor teljesen összetörtem.

Ne haragudjatok, ha hosszú voltam.

A lényeg, hogy szerintem nagyon sokan vannak így ezzel, mármint, hogy a sírógörcs kerülgeti őket, és lehet, hogy néha egy kiadós sírás még jót is tesz a lelkünknek.

1 éve sikertelenül próbálkozunk, sírógörcsöt egyszer kaptam, kb a 6. hónapban amikor egy csak általam látott extra halvány pozi teszt után rendesen megjött. Csak álltam a zuhany alatt és bőgtem, a férjem meg próbált kiimádkozni onnan...

Persze irigykedem ha másnak sikerül, meg elszomorodok ha negatívak a tesztjeim és megjön a mensim, de tudom hogy mi a bajom, kezelik, és tudom hogy hamarosan nekünk is sikerülni fog. Mit kell ezen állandóan bőgni???? Ha őszinte akarok lenni, egyenlőre még baba nélkül is nagyon jó az életünk, szeretjük egymást, jó együtt a férjemmel, a baba ezt majd csak megkoronázza, de addig is mit sírjak állandóan?